Tömő u. 56.

„A családi legendárium szerint apai nagyapám mezítláb »indult világgá« Keszthely környéki szülőfalujából, Pacsáról, ahol megelégelte a kisparaszti sorsot. A fényes fővárosba érve, a Kerepesi (a mai Rákóczi) úton addig sodródott a kábító, nagyvárosi tömegben, amíg egy csillogó-villogó rövidáru- és divatüzlet kirakata meg nem torpantotta. Azonnal beállt segédnek, és, a szokványos »sikertörténetek« szabályai szerint, hamarosan feleségül vette a tulajdonos legkisebb lányát, majd hipp-hopp, ő is megnyitotta a saját tükrös-csilláros csodaboltját. A 19. század végén járunk, még két évtized, és kitört az első világháború. Klein nagyapám akkorra már Kertészre magyarosított. A háborúban először idősebbik, Imre fiát vesztette el, később pedig az egész vagyonát, amit jó hazafi módján, teljes egészében a hadikölcsönbe fektetett.

Én már csak a Tömő utca 56-os számú házban ismertem meg őket. A legfölső emeleten laktak, az ablak a Fűvészkertre nyílott. – Nem maradt róluk fényképem." (Elektronikus kézirat; kiadatlan)

„Később nagyanyám és nagyapám gettóba kerültek, előtte azonban a maradék vagyonukat, amit aranyban vagy platinában megőriztek, átadták a mostohaanyámnak, aki később azt mondta, hogy »eltűnt«, ugye ezt mondták akkoriban. A háború után vásároltak maguknak egy szobát a zsidó szeretetotthonban, amely a mai idegsebészet helyén volt Zuglóban, az Amerikai úton. Hatalmas nagy épület, a háború után, tizenhat-tizenhét éves koromban, egyszer-kétszer meglátogattam őket, de azt követően, hogy jött a Rákosi-rendszer, az egész szeretetotthont kitelepítették valahová a cseh határvidékre. Ha meg akartam volna őket látogatni, akkor a Belügyminisztériumban határsáv-belépőt kellett volna kérni, előtte vizsgálatok, ki vagyok, mi vagyok, az ember, ha nem vigyázott, akár le is tartóztathatták. Úgyhogy én nem kértem ezeket az engedélyeket, és végül ott pusztultak el, nem csak ők, mind a kitelepített öregek.” (Interjúrészlet)

„Amikor nyugalomba vonult, a saját erejéből és a család segítségével megvásárolt egy szerény, kétszobás családi házikót Rákosszentmihályon, ott élt a feleségével, akiről csak később tudtam meg, hogy nem az »igazi«  nagyanyám. Egy-egy vasárnap estén összegyűlt az anyai ágú rokonságom a kis rákosszentmihályi házban. Háború volt már. Nagyapám ilyenkor maga köré gyűjtötte a férfiakat, beterelte őket a belső szobába, és aggódó ráncokkal a homlokán, a hangját szinte suttogóra fogva megkérdezte: »Na, mi újság? Mit tudtok? Mi lesz?« […] Mindkettőjüket megölték Auschwitzban. A marhavagon ablakán még kidobtak egy anyámnak címzett levelezőlapot: »Vonatra raktak, valahová visznek, nem tudjuk, hova« – körülbelül ez állt rajta. […] Anyámnál sokáig megvolt. Ma is emlékszem a szürke színű papírosra, a ceruzával rárótt, lefelé hajló két sorra. […] Egy jótét lélek megtalálhatta, felbélyegezte és postára adta.” (K. dosszié)

„Apám drága, sovány, szép ember volt. Levantei arc. Koromfekete, göndör haja makacsul ellenállt a fésűnek. Harcos volt, aki valami távoli csatatéren lankadatlan, s számomra ismeretlen küzdelmet folytatott. Többnyire vesztésre állt.” – „…fakereskedő volt. Tágas pincehelyiség, amelyben, bizonyos rend szerint, deszkarakások sorakoztak. A meredek lépcső tövében kivilágított üvegkalitka, az »iroda«. Apám még az árut sem tudta kifizetni, amivel kereskedett, bizományba kapta a deszkát a nagykereskedőtől…”  (K. dosszié)

„1927-ben házasodtak össze, ’34 körül váltak el. Házasságuk nem volt szerencsés, mert apám sose tudott felnőni ahhoz, hogy egy olyan feltörekvő, makacs szépasszonyt, mint az anyám volt, kordában tartson. Az egész házasság – ha jól vettem ki – a féltékenység jegyében zajlott.” (Interjúrészlet) 

„Vasárnap lehetett, hiszen mindketten otthon voltak. Ordítottak egymással. Világosan kivettem, hogy az uszodáról van szó: apám nem akarta, hogy anyám elmenjen az uszodába. Valószínűleg gyanította, hogy anyám randevúzik ott valakivel. Elég az hozzá, hogy apám megkaparintotta az anyám fehér gumiból való fürdősapkáját, és darabokra szaggatta. Anyám viszont hatalmas szabóollót kerített, s két vágást ejtett apám kalapjának elülső karimáján. […] Üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért. Végül anyám elment az uszodába, apám pedig magával vitt, új kalapot vásárolni. Talán inkább szombat lehetett, hiszen vasárnap nem voltak nyitva az üzletek.” (K. dosszié)

„Akkoriban a válást nehézkes jogi formulákhoz kötötték. Például le kellett szögezni, hogy a férj vagy a feleség hibájából mondják-e ki a válást, s apám azt a föltételt szabta, hogy a válást az anyám hibájából mondják ki. Ez viszont azzal járt, hogy anyámnak le kellett mondania a fia fölött gyakorolt jogairól, s bizonyos »láthatásban« kellett kiegyezni, ami meg is történt. Így aztán anyámat hetente egyszer, vakáció idején hetente kétszer láttam.” (K. dosszié)

*

„Anyám mindig elvitt a városból, valami fürdőhelyre. Leginkább Erdőbényére meg Parádfürdőre emlékszem. Ma hihetetlennek tűnik, de ezek elegáns, jobb polgári fürdőhelyek voltak, kiváló szállodákkal, amelyeket a háború után »szakszervezeti üdülőkké« vagy egyéb efféle rendeltetésű intézményekké alakították át, és azután teljesen lepusztítottak.” (K. dosszié)

„Apámnak kezdetben nem kellett bevonulnia munkaszolgálatra, volt orvosi papírja a gyomorfekélyéről, s ezzel megúszta a behívást, nem is esett még akkor a zsidótörvények alá, mert nem volt közalkalmazott. Később Jászberénybe hívták be.”  (Interjúrészlet)

„Igen, valamit kétségkívül elhallgattunk egymás előtt: apám azt, hogy milyen sorsra segített a világra jönnöm, én pedig, hogy ezt a sorsot nem fogadom el. De erről a tényről egyikünk sem tudott; csak az eredményt észleltük, s ez keserves volt. Ellenszegülésem mindenre kiterjedt, szolidaritás helyett distancia alakult ki bennem. […] nem szerettem magamat ebben a destruktív szerepben. Szívesebben lettem volna simulékony, de gondtalan kisfiú, jó tanuló, tiszta lelkiismeretű, őszinte, szorgalmas, szeretetre méltó. Ha viszont ezzel próbálkoztam, undorodtam önmagamtól. A hazudozást ugyan korán megtanultam, öntagadásra viszont képtelen voltam. Most, hogy elmondom ezt, végtelen szeretet fog el apám iránt: nem érthette szegény, hogy miért van ennyire nehéz dolga velem.” (K.  dosszié)

„Anyám mindenképpen ki akart törni onnan, és már tizenhat éves korában munkába állt. Nem tudom, mindjárt a Budapest–Salgótarjáni Gépgyárban kezdett-e, azt hiszem, igen, és az ambícióinak köszönhetően végül egy Herczeg nevezetű vezérigazgató titkárnője lett, ami komoly pozíciónak számított. Csodálatos munkaerő lehetett, mert még nyolcvanéves korában is bejárt a TÁRKI-ba dolgozni, nem volt hajlandó nyugalomba vonulni, a munka volt az élete. Tizenhat éves korától önálló életet élt, fizetése volt, és mielőbb férjhez akart menni, a lányoknak akkoriban ez volt az egyetlen kiútjuk, ráadásul nagyon szép is volt.” (Interjúrészlet)

*

„Bátor is volt, de leginkább fogalma sem volt róla, hogy mi történik körülötte. Az ő »világbizalma«  mindvégig rendíthetetlen maradt. Szép nő volt az anyám, elegánsan öltözködött, és nem ismerte az akadályokat. […] Büszke volt rá, hogy az akkor nagyhírű színésznőre, Tőkés Annára hasonlít – megtörtént, hogy autogramot kértek tőle az utcán.” (K. dosszié)

„Válása után hamarosan Seres László felesége lett, aki egy nagyvállalat cégvezetői posztját látta el. Jómódban éltek a Rózsadombon, a Zivatar utcában. A város felszabadítása után megtudta, hogy Seres Lacit egy Ausztria felé tartó halálmenetben látták utoljára: meghalt. 1953-ban anyámnak nemsokára egy régi barátja kezdett udvarolni, Ermer Árpád, a vákuumtechnika szakembere. A mérnökök általában unalmas emberek, Árpi bácsi mindenesetre az volt, hacsak éppen nem a vákuumról esett szó, ami engem viszont igen kevéssé érdekelt. Anyám férjhez ment az üvegmérnökéhez, akit időközben gyárigazgatóvá léptettek elő. Később Jugoszláviában a nagykövetségen a külkereskedelmi részleget vezette, tehát a politikai elit magasabb szintjéhez tartoztak.” (Interjúrészlet)