Ma ünneplené 70. születésnapját Sziveri János, a XX. század második felének egyik meghatározó alkotója. A tragikusan fiatalon elhunyt vajdasági költő, drámaíró, szerkesztő hagyatékát 2018 óta a Kertész Imre Intézet gondozza. Az évfordulóra Bencsik Krisztina, a Kertész Imre Intézet irodalomtörténészének írásával emlékezünk.
„Önmegsemmisítés helyett ironizáljunk!”
(Sziveri János)
„Számomra a nevetés – a magamon való
nevetést is beleértve – a szabadságot jelenti.”
(Petri György)
Vagabund szélherceg, barbár imák költője, lézengő, árva apostol – s még hosszan folytathatnánk a sort, hiszen sokan, sokféleképpen jellemezték már Sziveri Jánost, aki idén március 25-én töltené be hetvenedik életévét. Úgy is írhatnám, idén lenne hetven, ha lenne. De nincs, s így immár harmincnégy éve a születésének napját nemcsak az ünnep öröme lengi körül, hanem megrendítően korai halálának fájdalma is. Az 1954-ben, Muzslyán született költő 1990. február 1-én, 36. életévének betöltése előtt nem sokkal követte azt a valakit, akit – mint utolsó, Zavar című versében írja – már 1990 januárjának végén elszólítottak belőle.
Nehéz a megemlékezés, s nemcsak a korai halál tényének súlya nehezíti, hanem az emlékezés mikéntjének megtalálása is. Mert miről is kellene most beszélnem (írnom); Sziveri János életéről, személyéről? Költészetének alakulástörténetéről? Egyiken keresztül utalni a másikra és vissza, ismertetve így élet és életmű viszonyát? (Kell-e egyáltalán ismertetni valakit, aki huszadik századi irodalmunk egyik kiemelkedően izgalmas életművét alkotta meg?) Akármiről is írok, azon óhatatlanul is az szűrődik majd át, hogy számomra kicsoda, s mit jelent Sziveri János és költészete. „A verset mindenkor én (Én) írom, még ha objektív lírát művelek, akkor is!” – olvasom az Eretnek misében. Hát valahogy így.
A Zavar című vers kézirata a költő hagyatékából (Forrás: Kertész Imre Intézet)
Sziveri János költészetével először az egyetemen találkoztam. Egy számomra kedves oktató egyik, Hatalom és művészet címmel meghirdetett kurzusán, amelyen a Kádár-rendszer kiépülésétől kezdődően vizsgáltuk e két fenomén viszonyát, Sziveri Álompolgárok című versét is elemeztük.
Máig emlékszem: az óra után egyenesen a közeli egyetemi könyvtárba siettem, hogy kikölcsönözzem a Sziveri János minden verse című gyűjteményes kötetet. Ebből talán már érezhető, mekkora hatást gyakorolt rám a vers. Sziveri János életútjáról ekkor még keveset tudva is lenyűgözött az a bátor hangnem és az iróniának az a kifinomult, tűpontos alkalmazása, amely az egész verset áthatja. Azt már csak később tudtam meg, hogy a vers abban a kötetben jelent meg, amelynek törzsanyaga akkor született, amikor Sziveri Jánost – és vele együtt a teljes szerkesztőséget – 1983-ban botrányos módon, politikai okokból eltávolították az újvidéki Új Symposion folyóirat éléről. Bár a Dia-dalok című kötet verseinek túlnyomó része, ahogy korábban említettem, már ekkor elkészült, csupán 1987-ben kerülhetett kiadásra. Ebben a kontextusban a vers még nagyobbat ütött. Emellett volt még egy nagyon erős érzet bennem, amely az olvasását kísérte.
Ekkoriban Petri-lázban égtem, amit csak tudtam, olvastam tőle, róla, s már az Álompolgárok első pár sora után úgy éreztem, hogy Petri költészetéhez valami egészen hasonlóval találkoztam. „minket nem bánt senki / szabadok vagyunk / azt gondolunk amit akarunk / nekünk a szabadság a bögyünkben van / mi fölvilágosult szabadosok vagyunk / gyökér ami lenttől lentig ér / s jellemünk a küllemünk / minket nem fog járvány: himlő pestis // némelyikünk még fest is” – olvastam, s valahogy azonnal az Örökhétfő című vers és az azonos című kötet hangulata idéződött fel bennem.
A Dia-dalok és az Örökhétfő című kötetek borítói
Kitekintésként egy érdekes párhuzam: a Dia-dalok Sziveri János harmadik kötete, s a kritika egyetérteni látszik abban, hogy Sziveri költészetében ezzel a kötettel komoly fordulat áll be. Az első két kötet (Szabad gyakorlatok [1977], Hidegpróba [1981]) én- és hangkeresése után itt teljesedik ki mindaz, amire Sziveri költészetével kapcsolatban hivatkozni szokás. Megjelenik az alulstilizáltág, a groteszk képalkotás, a mindent átható irónia, s a versekbe beszüremkednek és explicit módon artikulálódnak a közéleti, politikai kérdések.
Petri György harmadik kötete, az Örökhétfő hivatalos úton csak jócskán megcsonkítva jelenhetett volna meg, így Petri a hivatalosságot megkerülve úgy döntött, szamizdatban jelenteti meg a teljes, csonkítatlan anyagot. Az Örökhétfő esetében nemcsak a kritika, hanem maga Petri is szóvá teszi azt a váltást, amely költészetében itt végbemegy: „Az Örökhétfő ugyanis nemcsak politikailag, hanem esztétikailag is egy nagy dobbantás volt számomra. Akkor én ezt úgy éltem át, hogy nemcsak a politikai legalitás világából léptem ki teljesen, hanem bizonyos értelemben egyfajta magyar lírai konvencióból is.”[1] Érdekes módon tehát mindkét szerző esetében egy külső, hatalmi-politikai nyomás, mondhatni szabadságvesztés váltja ki a költői hang szabad, kompromisszummentes kiteljesülését.
Hadd idézek ehhez ismét a Sziveri gondolatjátékait, gondolattöredékeit magában foglaló Eretnek miséből: „Megkülönböztetünk külső és belső szabadságot. A külső – tehát politikai – szabadság nem föltétlenül egyidejű az egyén belső, lelki szabadságával. A külső és belső szabadság nem föltételezi egymást. A belső szabadság az alkotás föltétele, míg a külső az társadalmi vonatkozású és megvalósulásának foka az együttélés minőségét határozza meg.”
Sziveri János (Fotó: Dormán László)
A párhuzamok még bőven sorolhatóak volnának – hogy most csak a kései verseikben megjelenő, a halállal való könyörtelen szembenézést említsem. E helyett kiemelném inkább azt, ami számomra Sziveri János költészetét olyan elemi erővel ruházza fel, amely mellett nehéz csak úgy elmenni, s amely, megjegyzem, Petri György költészetében is kitüntetett helyen szerepel: a nevetés ereje. Hogy visszautaljak bevezető soraimra, amelyben éppen azt fejtegettem, miként árnyékolja a születés örömét a halál fájdalma: döbbenetes az a kettősség, amely e tekintetben Sziveri életútját végigkíséri. Egészen pontosan, hogy hogy van az, hogy a tragikus sors mellett – vagy, mondhatnám, ellenére – Sziveri alakja egyáltalán nem tragikus színezetben jelenik meg? Sőt: a vagány, sziporkázó humorú, szertelen, napszemüvegben, asztalon állva szavaló „nagymenőként”.
Sziveri János, akit a főszerkesztői állásából való leváltását követően teljesen ellehetetlenítenek, aki nemsokkal később már műtétek során esik át – nemcsak Szabadkát, de gyomrának kétharmadát is hátrahagyva –, mikor újabb kezelésekért Magyarországra költözik családjával, verseiben harsányan felröhög a dolgok állásán. „Nézd, különben jól vagyok. / jó nagyok / a kilátásaim úgymond / kilátástalanok húznám a gócot / de lehúz már (még?) / s testemet a láz megalázza” – írja a Színezüst röppentyű X. Y.-nak című versben, s aztán pár oldallal később: „még jó, hogy kimeríthetetlen az optimizmusom / s vagyontalanságomat is az utókorra hagyományozom” – ezt már a Társastervezésben, feleségének, Utasi Erzsébetnek ajánlott megrendítően szép hosszúversében.
Mi ez a nevetés, amely még a legküzdelmesebb időkben is hangosabb, mint a szenvedés, a düh vagy a fájdalmak hangjai? Alighanem az a szabadság, amely Sziveri és Petri egész életművét áthatja, amelyet bizonyos időkben mindketten csak belülről, költészetükön át élhettek meg, de amely belső szabadság így mindvégig elidegeníthetetlenül az övék volt. „Önmegsemmisítés helyett ironizáljunk!” – szól Sziveri felszólítása az Eretnek misében, „Számomra a nevetés – a magamon való nevetést is beleértve – a szabadságot jelenti.” – jelenti ki Petri Tasi Józsefnek adott interjújában.[2]
Ma, Sziveri János születésnapjára emlékezve ez a nevetés harsogjon, megelevenítve a költőt, akinek nemcsak költészete, de emberi tartása is értéket közvetít számunkra mind a mai napig.