Vál. és az előszót írta Adonyi Nagy Mária. Bukarest 1983. Albatrosz Könyvkiadó, 188 l.

„Mit tudunk meg Pilinszkyről, ha tudjuk, hogy akitől beszélni tanult, a beszélni alig tudó fogyatékos rokon valahányszor szenvedőt látott, leült mellé és sírni kezdett? Nem irodalom ez, ha emlékeztet is az emberiség példázatkincsének legtündöklőbb tisztaságú darabjaira. Pilinszky János első eszmélésétől az eltanulhatatlan tudójának, a megfogalmazhatatlan kimondójának rendeltetett. A maga ügyének, tapasztalatának, felmutatni valójának érzett mindent, ami a világon emberi lénnyel történhetett. Tudta magáról, hogy »hányódtatásunk zord íródeákja«. Ezért tűnik félreértésnek irracionális bűntudatot és szorongást látni ott, ahol Pilinszky az egyetemes emberi mondanivalónál nehezebb feladatot vállalt magára; a történelmi időben tagolt beszédnek és némaságnak a huszadik század derekára látszólag kimerült lehetőségein túlsegítette a költői közlést, túl a gázba fojtott ráción, túl a nukleáris erővel szétrobbantott erkölcsön, s megosztotta velünk, olyan egyszerűen, mint egy falat kenyeret vagy egy korty vizet, a ki tudja, mennyire új vagy régi értelem és izgalom mindnyájunk számára közös adományát.” (Szilágyi Júlia; Utunk, 1984. február 10.)