„1977-ben jelent meg, ugye, a Szabad gyakorlatok. Ebben olyan objektív lírát akartam/igyekeztem érvényre juttatni, melyből teljesen kiszorul a költő személye, de – mai szemmel nézve – ezzel a szándékommal még a költészetet is sikerült kiirtanom. Olyan hermetikus világot hoztam itt létre, amilyet csak olyan ember teremthet, aki semmibe veszi az élet evidenciáit.” (Interjúrészlet; riporter: Keresztury Tibor)

A Pesszimista vers című vers kézirata

„A Szabad gyakorlatok című első kötetének alapmotívuma a narancs. Miért éppen ez? 

Az egzotikumot is önmagában hordó gyümölcs bezártsága vonzotta. Valahogy így élhette meg a nihilista költő a költészet izoláltságát; és ezt boncolgatta a költészet nyelvén az avantgárd eszközeivel. Ugyanavval a fegyelmezett alapossággal, ami a későbbi verseire is jellemző. Az apróra bontással és újraépítéssel voltaképpen a szerkezeti dolgokat és a költészet lehetőségeit kutatta, s mint a narancsot, kibontotta, bezárta, eltette. Akkor, a 70-es években megpróbálta megfogalmazni, hogy hol van a helye itt és most a XX. század emberének és a költőnek.” (Részlet a Szűgyi Zoltánnal Sziveri Jánosról készített interjúból; riporter: Erdélyi Erzsébet – Nobel Iván)

„Meg vagyok róla győződve különben, hogy a kifejezési módszerek között nemigen lehet éles határt vonni, sőt nem is szabad: minden mondanivalónak megvan a maga legmegfelelőbb formája. A tudatosságnak nagy szerepet tulajdonítok, alapelveket és programokat azonban nem fektettem le a költészetemben.” (Interjúrészlet; riporter: Torok Csaba)

70-es évek

70-es évek

Mint én itt vagyok, másutt más, ugyanúgy ott.
Életnagyságú-fehér papíron lefelé,
két szembeállított négyzet között. Összeizzva.
Egyenletes hullámzó mozgással.
Körös-körül lágyan a terület. Figuravirágzás.
Távolságok és különböző árnyalatok szüntelenje.

(Szabad gyakorlatok; részlet)

„Különbözeti vizsgával beiratkoztam az Újvidéki Egyetem Magyar Tanszékére, de most, a második évem végén belátom, nem az a legfontosabb, hogy ki ad elő: a könyvekből egyedül is tanulhat az ember… Nyolc éve írok verset, emellett képzőművészettel is foglalkoztam, de amióta 1974-ben kritikát kezdtem írni róla – előbb a Képes Ifjúságban, később pedig alaposabban az Új Symposionban, a grafikával felhagytam. Egy hónapja a Magyar Szó délbánáti tudósítója vagyok…” (Interjúrészlet, riporter: Torok Csaba)

*

„77-ben megjelent az első kötetem, a Szabad gyakorlatok, és 78-ban megkaptam a Sinkó-díjat. Ilyenkor az emberre rárontanak az újságírók, nyilatkozni kell. És volt egy-két olyan kijelentésem, ami nem tetszett az egyetem tanárainak. Valami olyasmit mondtam, ahhoz, hogy valaki valamit megtanuljon, nem feltétlenül szükséges egyetemre járnia, mert az egyetemen is könyvekből adnak elő. Ez nagyon felháborította Borit [Bori Imrét], mert ő mai napig azt hiszi, hogy az ő agyából pattannak ki a dolgok. Meglehetősen ízléstelen cirkuszt akart csinálni: azt szerette volna kieszközölni, hogy vonják vissza a Sinkó-díjamat. Mindössze annyit tudott azonban elérni, hogy a Sinkó-díj történetében én vagyok az egyetlen, akinek nem adták át az egyetemen a díjat.” (Interjúrészlet; riporter: Erdélyi Eszter)

Új Symposion 1972. november

Híradás a díjátadásról a Magyar Szó 1978. május 30-i számában

A közegek szabadsága. Jegyzetek a vizuális kultúráról című írásának részlete az Új Symposion 1978. július-augusztusi számában

„Most, hogy újraolvastam Sziveri János korabeli művészetelméleti és kritikai írásait, maximálisan világosnak és közérthetőnek találom őket. Nyoma sincs bennük annak a fellengzős nagyképűségnek, amit muzslai előadásából közel negyed évszázaddal ezelőtt kihallani véltem. Inkább egyfajta nemes pedagógiai pátoszt érzek bennük, annak szívós akarását, hogy minden várakozással ellentétben akár a kis poros Muzslán […] korszerű, a nemzetközi áramlatokkal együtt lélegző kultúra szülessen. Nem »csak művészet«, hanem olyan mindenre kiterjedő látványkultúra, amelynek elméleti fölvázolására A közegek szabadsága. Jegyzetek a vizuális kultúráról című dolgozatában vállalkozott. A jelek szerint maga Sziveri is külön jelentőséget tulajdonított ennek az alapozó tanulmánynak, hiszen tervezett, de el nem készült képzőművészeti esszékötete élére helyezte. […] Ezt az írást három rövidebb lélegzetű esszé egészíti ki és árnyalja, amelyek olyan vajdasági magyar művészekről szólnak, akiket Sziveri különösen kedvelt, s akik remélhetőleg a határon, határokon túl is ismertek: Sáfrány Imréről, Maurits Ferencről és Bicskei Zoltánról.” (Sebők Zoltán: Egy ázsiai műkritikus)

„Egyébként is: a költészet csak addig »hazudhat«, amíg nincs az Igazság kárára. Amint ez megtörténik, érvényét veszti számomra a művészet. Csak példaként mondom: a költészet megengedett hazugságai közé tartozik a versbeszéd természetellenessége is, mert a szervezettség, a sajátos rend megkülönbözteti azt a természetes – tehát élt – nyelvtől. A versbeszéd sűrítettsége folytán elkülönül a köznapi beszédtől. A költészet nem vállalhatja a szószátyárság rizikóját. Amint a köznapi beszéd – akár csak szemléltető szándékkal is – bekerül a versbe, jelentése/jelentősége azon nyomban több, de mindenképpen más lesz, mint eredeti környezetében. A vers túlzásai, melyek szintén a sűrítettség szolgálatában állnak, újabb elfogadható hazugságai a költészetnek. Ezek a hazugságok azonban az igazi költőnél mindig a Való megtámogatását célozzák. A költészet tehát a valóság jegyében születik. Az igazság erkölcsi kérdés! Ne legyen vitás – hiszen eddigi verseim bizonyítják is azt –, hol látom kijelölhetőnek a költő helyét... A költő teremt, újat hoz létre, olyat alkot, ami eladdig nem létezett. De a költő soha nem az élet tényeit megkerülve alkot, még ha lesújtó is az élet látványa. Mint ahogyan isten a saját ábrázatáról mintáz: a mű a költő jegyeit hordozza.” (Interjúrészlet; riporter: Keresztury Tibor)

A szöveg egy variánsa az 1988-as Eretnek mise. Megfigyelések és kérdések című, úgynevezett „fehér füzetből”

„Mert nekünk ehhez a folyóirathoz [Új Symposion], ehhez a történethez tartozik az irodalom igazsága. Az igazság, amibe Sziveri belehalt, pedig nagyon szeretett és tudott élni, a pilóták vakmerőségével szárnyalni. Azért jutott eszembe ez a hasonlat, mert tudjuk, hogy eredetileg pilóta akart lenni, fel is vették a hercegovinai Mosztárba, a pilótaképző középiskolába. Aztán mégse lett pilóta belőle, de a vakmerősége és a kíváncsisága megmaradt. Mindent ki akartunk próbálni, minden vagányságot megcsinálni, mindenhova elutazni, autóstoppal, rossz autóinkkal, mindent megízlelni, de különösen a sört vedelni. Közben csillapíthatatlan félelemmel a bensőnkben halálosan nyugodtak maradtunk. Jancsi a kényszerleszállást végző pilóták haláli nyugalmával dolgozott utolsó kötetén akkor is, amikor már tudta, hogy menthetetlenül beteg, amikor már csont és bőr volt csak, akkor is mintha a  betűtípusok és más grafikai elemek, a reszkető kézzel papírra írt szavak jobban érdekelték volna, mint az elmúlás, hogy hamarosan végleg el kell menni.” (Fenyvesi Ottó: Az eltűnt barát nyomában)

A palicsi Fiatal Írók Találkozóján („Mielőtt kificamodott volna Sziveri bokája – azt hiszem, ballábas volt.” Fenyvesi Ottó)

*

a lelkünk ni hogy kószál a örömtől
és a boldogságtól a fűszál
is elszáll
az ágakon bomlanak a fölbontott levelek
én meg csak úgy olvadok olvadozok
dide vagyis csicse
regnek az eresz alatt a verebek lekerül
vállamról a kabát
(no de hová futtok vele?)  –  –  –

(Idill-dal, férfihangra. A nyálas olvasóhoz; részlet)

„A férfiaknak akkor még katonai szolgálatot kellett teljesíteniük. Sziveri a horvátországi Gospićba került. Gospić (ejtsd: Goszpity) egy kisváros a líkai fennsíkon. Kivételesen zord vidék, délnyugatról a kopár Velebit hegység, északkeletről pedig a Kapela hegyvonulat határolja. A Dalmáciába igyekvő turisták talán emlékeznek arra a Zágráb és Károlyváros (Karlovac) utáni szakaszra, ahol hideg van és mindig esik az eső. A horvát-szerb háború során véres csaták, mészárlások zajlottak a környéken. Sziveri ott szolgált másfél évig, és innen írta baráti leveleit nekem Topolyára, majd pedig Macedóniába, hiszen 1978 novemberében én is berukkoltam.” (Fenyvesi Ottó: Az eltűnt barát nyomában)

Sorkatonai szolgálaton

„Kedves Ottó barátom,

17-én, szerdán kaptam meg leveledet. Nem kell külön hangsúlyoznom, hogy milyen kellemesen érintett. Hiszen olyan régóta vártam már. Noha, tudom milyen a kiképzés első része: könyörtelen. Hála a mindenhatónak, csak két hónapig volt benne részem (a többiek még most is nyavalyognak, persze). Már lövészetre sem járok. Külön irodám van. Fotólaboratóriummal felszerelve. Legközelebb küldök néhányat az itt készült munkáimból.

Mindent összegezve: öreg katonaként élek én már most is. A jövő hónapban pedig a parancsnok javaslatára minden valószínűség szerint a pártkönyvecském is meglesz. Tehát, úgymond, készen fogok állni a Sympó számára.” (Sziveri János Fenyvesi Ottónak írt levele a katonaságból)

*

„Egy csomó fénymásolt Sziveri-levelet adok Zalánnak a Szivárványba. Jancsi levelei a katonaságból. A likai Gospićban írta őket. Kézzel írott levelek, jobbsodrású gyöngybetűk. Szép minden szóközi fonal, kettős ívelés, horgos és spirális végvonal, ostornyél alakzat, hurkolódó szöges alsószár, egész betűt körülfutó pufók hurok, ovális. Szépírás. Cirkalmasan, cikornyásan, kacskaringósan, cirádásan, csavarosan, kecsesen: szép. A zónák, a szabályosság és kötöttség, a nyomás, a futamirány, a hajlásszög. És azok a margók, azok az üres terek! Zárt és nyitott görbék, ékezetek, áthúzások, írásjelek. Az írástengely, a tolltartás, a kézsúly. Az olvashatatlanságok. A szöveg, amint él, lüktet, mozog. Sziveri-féle szép irodalom.” (Fenyvesi Ottó: Naplórészletek, 1998. augusztus 2.)

Fenyvesi Ottónak írt levele a katonaságból

Fenyvesi Ottónak írt levele

Sorkatonai szolgálaton

Minden szó ismerős már?

Mint ing és kabát között a lég, egy réteg,
van is, nincs is; ugyanúgy én itt. Csak
a rácsozat ami belőlem megmaradt:
nyílt sebből forradás. Semmi más,
csak egy vegytiszta forradás.

Rétegenként kopok, ahogyan fényben
a parázs porlik, éjben a korom. Szerte,
szerte széjjel.

Türelmem fogytán: hát írok.

Sorra sor,
mélységes mélyen, szűnő nedveket követ.
Tegnapra holnap feszül.

Mint dombra a köd-morzsák, tapad bőrömre
a tűlevelű tél. Lombhullató rozsdákat nyalok.
– Vesztesek nélkül való-e a harc?
Türelmem, ládd, elillant, hát írom: belőlem
csak a rács, ami maradt. És semmi más.

(Mélységes mély, Gospić, 78. okt. 31.)