Matuska Márton író szülői házának kertje Temerinben 

„Temerint Jancsi mindig szerette, a hetvenes évek óta baráti szálak kötötték a Művelődési Körhöz és a TAKT-hoz [Temerini Alkotóműhely és Képzőművészeti Tábor] – pályája elején képzőművészkedett is –, így hát szinte természetes volt, hogy a bajban is itt talál menedéket. Az újvidéki albérletből a kevéske bútort az akkor még szinte kölök Ádám Pistával traktorral szállítottuk haza, a fölrakásnál az akkor még újvidéki Darányi-telepi írócimbora, Balázs Attila segédkezett. […] 1984. június 22-én Sziveriék új otthonát tataroztuk. Matuska Márton apai örökségű régi házát kapták el ’lelakásra’ – belső tatarozás ellenében. Jócskán volt munkánk. Móricz Karcsi meg én vittük a munka dandárját, keveset segített Pedró [Péter Sándor] is. [Losoncz] Alpár két fuvart csinált a homokkal, keveset meszelt is. Sziverinek nem nagyon megy a munka. Nem tudom, hogy bírja majd a vasárnapi kapálást Karcsi földjén. Ellenszolgáltatásként ugyanis kapálni fognak a falazásért. […] A Temerinben töltött hónapok viszonylagos nyugalmat hoztak Sziveriék számára – Jancsi ekkor írta Dia-dalok című kötetének nagyobb hányadát.” (Csorba Béla: Sziveri Jánosék első napjai Temerinben)

Mintegy másfél hónapja már, hogy
Temerinben lakunk, a Vadász
kocsmával szemben. Ananászt,
datolyát nem eszünk, de egyre fogy

Csantavérről hozott disznózsírunk.
Élünk boldogan, várjuk a telet –
mélyhűtöttük a megengedett ingyenmeleget.
Nagy a jólét, hát mindent kibírunk!

Tökéletesítettük tévedéseinket:
bőrünkkel együtt vetjük le az inget.
A tények, mik régtől ránkmaradtak,

érlelik magánytulajdonunkat.
S kóválygunk, mint tűző napon a birkák –
magábaszáradt két báb.

(A limesek felé [natúr szelet])

Sziveri János, Sziveri Gábor és Sziveri Balázs a temerini ház kertjében

„A parasztház hosszú ambitusát, a gangot, különösen szerette. Talán, mert rá lehetett látni a hatalmas, füves udvarra, a hátsó udvarban arra a sudár nyárfára, amely bennem azóta metaforává magasodott. Ahogy múltak az évek, egyre bizonyosabbá vált bennem, hogy ami történt, nem lehetett véletlen. Sziveri a gangon ült, a nyári délutánban, mint a darázs szárnyröppenése, csak annyira rezgett a félig gutaütött bácskai levegő: és ebben a süket szélcsöndben, büszkén és zajtalanul kidőlt a nyárfa. Csak úgy, mintha álmodna az ember. Azt hiszem, Jancsi is egy pillanatra azt hitte, álmodik. Aztán odament a fához. Közvetlenül a talaj felszínénél nyüzsgő rovarfészek, férgek tanyája. Ők rágták szét a gyökerét.” (Csorba Béla: Egy nyárfáról)

Csorba Béla és Sziveri János

Utasi Erzsébettel (Dormán László felvétele)

*

azt képzeltem egyik pillanatban veszünk Temerinben
telket
(te is helyeselted)
s lesz majd macskánk és kutyánk de nemcsak az
(sebeimre ragtapasz)
vagyis valamiféle megélhetést reméltem s amit kaptam
csak annyi: fél nap alatt feléltem –
egyszercsak elkezd hullani a hó még jó
hogy a szobánkban hideg van akkor fázhatsz
amikor éppen akarsz
(ennyit azért megadhatok neked)
van még tavalyról fűtőolajunk majdhogynem
70 liter
s föláldoztuk egy kályháért a telket ami még
tartotta bennünk a lelket –
maradunk itt a Telepen sötétkék kalap a fejemen
lennék bár perverzebb kicsit tehetnék fejemre
akár micit is
meglebben a szélben a kiszolgáltatott ballonkabát
agyongondolkozza az ember magát
még szerencse: derűlátó vagyok tudom hogy lesz
lesz még valahogy – –

(Társastervezés. U. E.-nek, akivel az oszthatatlant is megoszthattam; részlet)

„Gyakran találkoztunk a Polja és a Symposion folyóiratok szerkesztőségeiben, amelyek egymás mellett tevékenykedtek az akkori Ifjúsági Tribünön. Ez lett a helyszíne a kivételes intellektuális és kulturális úttörések, a fékezhetetlen kritikai energiák meg az új irodalmi, művészeti és elméleti elképzelések bemutatásának. […] Tudatosult bennünk, hogy a kultúra ellenőrzött terep, ki van szolgáltatva a hivatalos, törvényes toleranciának és nyitottságnak, a nyomás és a funkcionalizmus különféle formáinak. Elfogadta a munkát a Symposionban. A helyi és a tágabb magyar irodalmi kultúra eszménye lehetővé tette számára, hogy olyan személyiségként valósítsa meg magát, aki alkotói kíváncsiságát a tágabb kulturális és szellemi szövegkörnyezethez köti, az aktuális irodalom, az irodalmi kritika, az elméleti és szociológiai irodalom követéséhez, affirmálásához, ami egyben megfékezte habitusában a szokatlanul heves költői, lázadó energiákat.” (Zivlak, Jovan: Extázis és reszketés. Sziveri János költészete. Fordította: Orcsik Roland)

A kötet borítója

*

Jovan Zivlak (1947, Nakovo) Újvidéken élő szerb költő, teoretikus, esszéista. Korábban a Polja folyóirat szerkesztője, a Vajdasági Irószövetség elnöke. Számos díj birtokosa, műveit többek között macedón, szlovák, román, francia, olasz nyelvre fordították. 1984-ben, Sziveri János átültetésében jelent meg magyarul Penge című kötete. Az Új Symposion 1983-as szétveretése idején azon szerb értelmiségiek közé tartozott, akik kiálltak Sziveri János és a meghurcolt szerkesztőség mellett. 

„1985. április 18–20.
Írókongresszus. Több okos és frappáns felszólaló mellett hülyék is szerepet kaptak. Mégis, leginkább arról kéne beszélni, ahogyan Sziveri János felszólalását elmanipulálták, elsüllyesztették. Ebben nagy szerep jutott Bányainak [Bányai János], aki a kongresszus munkaelnökségében volt, és amikor beleolvasott Sziveri felszólalásra előkészített szövegébe, a sorrendben hátrább tette. Bányai annyira ideges volt, hogy a hátsó sorokból is látszott, valami történt vele. I[van] Ivanji azt javasolta Sziverinek, hogy vonja vissza a cikket, »mert nem biztos, hogy sor kerülhet rá«, ugyanis vasárnap még 27 felszólalóra számítottak. (Miodrag) Bulatović mosta kezeit, mondván, hogy ő nem kompetens, forduljon Ivanjihoz (ott már volt). Csasule Kole szintén a visszavételt javasolta, akárcsak Bányai, aki ekkor azt állította, hogy az írást nem olvasta. […] Azt ígérték, hogy amennyiben visszalép, a dokumentumok között megjelentetik a szöveget. Csekély vigasz. N[ikola] Miloševićnek Sziveri személyesen adta át. […] Végül az döntött, hogy Csasule bejelentette: szombaton csak azok olvashatják fel szövegüket, ill. szólalhatnak fel, akik az íróegyesület küldöttei, illetve meghívottak. Jancsi nem tartozott egyik kategóriába sem, ezért visszavonta felszólalását, abban a reményben, hogy így az bekerül a hivatalos dokumentumok közé.” (Csorba Béla: Ha a szakszervezet szerezne egy disznót, és meg lehetne venni a felét. Följegyzések bornírt ügyekről)

„chaos, így hívták: csak nyers kusza halmaz"
(Ovidius)

– Átváltoztam, mint soha még.
Egyszerűen: az lettem, ami voltam.
Önmagámmá alakultam. Most
már vagyok, mert tudom:
lenni, nem hasonlítani akarok.

Ruhám, mint a bibliaiaknak,
teveszőr, bőröv derekamon,
derekam körül. Tekintetem
tapadó, eleségem pedig sáska
és erdei méz. – Újrateremteni lettem
állatot és embert. Újrateremni
a magot. A levegőt és a semmit.
Élőt, élettelent. Világot a világtalanoknak.

– Fölszámolni a káoszt.
(Látni tanítani.) Fájjon a teremtő,
és fájjanak a teremtmények. A sorban
elsorvadó manó fajok. A fölösleges
jelzők és hasonlatok. Csöndben
visszaváltozom azzá, ami vagyok.
– Azt sem tudom, kinek,
nemhogy tudnám, minek vagyok.

(Átváltozások)

Sziveri János Csantavéren az udvarban, Utasi Erzsébet szüleinél

A Száll a szembogár című, Balázs fiának írt gyerekversének kézirata

„Szabadkára – Csantavéren át! – úgy kerültem, hogy a színház igazgatója, Ljubiša Ristić – aki nyilván átérezte a helyzetemet – Végel László ajánlatára felvett dramaturgnak, majd házi szerzőnek. Ez 1985 végén történt. Bizonyos tartományi vezető elvtársak innen is szerettek volna kitúrni, de telefonhívásaikra Ristić igazgató-rendező karakteresen azt válaszolta, csak hivatalos bírósági papírokat hajlandó figyelembe venni, »viszonthallás«.” (Interjúrészlet; riporter: Keresztury Tibor)

*

„A szabadkai városatyák, látván, hogy a színház haldoklik, idehívták az ország egyik eminens rendezőjét: Ljubiša Ristićet. Ő egy régi tervét valósította meg itt, megcsinálta a Madách-kommentárokat. Ekkor hívtak engem, hogy írjak szövegeket. Elvállaltam. Mikor pedig lehetőség volt arra, hogy két kiadvánnyal jelentkezzünk (az egyik a Madách-kommentárokkal kapcsolatos, a másik a 86-os Shakespeare-fesztivállal), akkor úgy gondoltam, hogy elsősorban az én nemzedékemet kellene ebben a munkában foglalkoztatni, mivel ezek a nevek évek óta nem tudnak egymás mellett szerepelni. Kezdetben úgy tűnt, hogy fedik egymást elképzeléseink Ristićéivel. Két év után azonban már másképp látom a dolgokat. Azt nem vitatom, hogy Szabadkán nagyfokú kísérletezés folyik, s a cél: új utak keresése, s az lényegtelen, hogy ezt újanakronizmusnak, neobarokknak, újeklekticizmusnak, avagy éppenséggel transzavantgardnak kereszteljük el. Ami fontos, az az, hogy egyfajta új szenzibilitás autentikus kifejezésmódjának fellelésére tesznek itt kísérletet. A mód azonban, ahogy ezt teszik, jócskán elüt a miénktől.” (Interjúrészlet; riporter: Erdélyi Eszter)

Utasi Erzsébettel a szabadkai ház udvarán

Húgával, Sziveri Marikával a szabadkai ház udvarán

A szabadkai ház, Stipe Grgić utca 25.

*

bárhová nézek te vagy akit látok
egységben élünk miként az átok
beszélem veled e hétvégi nyelvet
minek keresni szerelemben elvet

hullanak a vakító hópelyhek
megfelel ez a célszövetséges helyzet
kifelé befelé jól mutatunk
egymás kevéske örömén mulatunk

tántorgom részegen is tiszta fővel
idővel sem békülök meg az idővel
elvetélt perceimet licitálom
kicsit valóság ez kicsit álom

[…]

szabadulnék bár nem túl nagyon
elütöm az időt verném inkább agyon
életünk úgysem ér egy fabatkát
hagyjuk faképnél szabadkát szabadkát

(Appendix; részlet)

„És amikor úgy tűnt, hogy végre normálisan élhetek Kosztolányi és Csáth szülővárosában, feltehetően a korábbi kálváriám következményeként újabb bajok törtek rám. Három szabadkai évem alatt háromszor műtöttek, pontosabban háromszor kezeltek rosszul. Általában nehezen lehet hashajtóval vastagbélrákot gyógyítani! (Mert az időközben megműtött gyomorrák ide költözött.)” (Interjúrészlet; riporter: Zalán Tibor)

„1983 után, Újvidék és Budapest között Szabadkán talált viszonylagos nyugalmat s még munkát is – Ljubiša Ristić színházában dramaturg lehetett –, száműzetésének Szabadka az a locusa, ahol az új lírai Én profilja markánsan kirajzolódik. Ez a profil több személyiség-hagyományból rétegződik. Egyrészt őrzi a szellemi élettől eltanácsolt, de a szellemet magukkal menekítő elődök vonásait: a Tomiban (Sziveri persze fanyarul, a balkáni szituációt hangsúlyozandó, néha Constanțát említi) veszteglő Ovidiusét és a limesekre szorult, de még onnan is továbblökött Janus Pannoniusét. Költőnk el-eljátszik a tartomány hideglelős kifejezésével (a Vajdaság is az), valamint Pannóniával, amely a mi időnkből tekintve humanista patinájú elnevezés, a mindenkori száműzöttek szemében távolságot jelez. »Pannóniai vagyok, és János« – hangzik ironikus öntudattal, hiszen az előbb elmondottak mellett Sziveri még arra a visszavételre is kényszerül elődeit idézve, hogy azok, helyzetük ellenére, (el)ismert alkotói voltak koruknak. Ő viszont ekkor versíróként is a senki földjén állt: Újvidék kiátkozta, Budapest – a lomha figyelmű, tájékozódni sem kész magyarországi közönség – csupán egy botrányos(nak ítélt) vers kapcsán vesz tudomást róla […].” (Reményi József Tamás: „Isten báránya nyárson”)

a Kosztolányi-szobor mögött
vetkőztet az idő egy dögöt
nem csak én látjuk már többen
a hullát a szabadkai ködben

érzékenységem teste graciőz
lelki tárgyaknál időz
már márciusban mielőtt elvetem
miként a mag kikel a tetem

úgy érzem magam akár a gyermek
bármit ha teszek vernek csak vernek
a visszajárók megvetett ágyán
élhalatnak bárgyú eszmetrágyán

holmi meleg tilalmi holmi kéne
fogok még lakolni miatta-érte
járják a várost világi nullák
miért nem hantoljuk el a hullát

egyremegy bárki ha újfent megint
szemem le sem veszem meglesem megint
magam alatt a talajt hogyan ásom
ezért hogy itt sincs többé maradásom

vetkőztet az idő egy dögöt
a Kosztolányi-szobor mögött
de nem csak én látjuk már többen
a hullát a szabadkai ködben

(Pasztorál)