„Az ismeretlen Kertész Imre – Tanulóévek 1934–1955” címmel kamara kiállítás nyílik a Vígszínházban az egyetlen magyar Nobel-díjas író fiatalkori éveiből, a Kaddis a meg nem született gyermekért című Kertész-műből készült monodráma pedig előadás formájában lesz látható.
A Kertész Imre Intézet szervezésében megvalósuló kiállítás kimondottan az író tanulóéveire koncentrál, azokra az élményekre és életeseményekre, amelyek az alkotói pálya későbbi irányát, témaválasztásait is alapvetően meghatározták.
Az 1934-ben kezdődő iskolai évek egy neves pesti fiúinternátusban indulnak az elemi tanulmányokkal, majd végigkövethetjük az író gimnáziumi és rövid idei tartó újságírói éveit. A tárlat, Kertész Imre első feleségével való megismerkedésén keresztül egészen 1955-ig eljut, amikor is Kertész a független írói pálya mellett döntött.
„Ugyanazt az életet élni és írni” – e sokat eláruló programtervének megfelelően a tárlaton bemutatott időszak leglényegesebb eseményei a későbbi műveknek is vissza-visszatérő témái, motívumai lesznek. A kiállítás mindazonáltal nem csupán az életmű rejtett rétegeire kívánja ráirányítani a figyelmet, hanem választott címéhez híven valóban eddig ismeretlen fotókkal és javarészt kiadatlan vallomásokkal kíséri végig a Nobel-díjas szerző korai életperiódusának állomásait.
A Vígszínházban műsorra tűzik a Kaddis a meg nem született gyermekért című Kertész-műből készült monodrámát is. A regényt Lukács Sándor színművész, az író egyik kedvenc színésze tolmácsolja.
Hafner Zoltán igazgató beszéde a kiállítás megnyitóján:
„…az ember mindazt, amit mond, illetve elmond, panaszai, gyötrelmei nem puszta ábrázolásának, de tanúságtételnek is szánja. Mi marad? Talán a példa (az egzisztencia): több is, kevesebb is a művészetnél.
Más kérdés, hogy mivégre mindez, mivégre épp ez – mivégre a tapasztalat? Ki lát általunk? Mert végül is, úgy kell tudnunk, tehát élnünk is úgy kell, mintha valaki látna – nem minket, nem a mi szemünkkel, hanem az életünk által.
Mindenki élete félbehagyott és tulajdonképpen sikertelen kísérlet az életre; ám minden élet valakinek szóló élet. Azért élünk, hogy tudjunk és emlékezzünk – sőt azért tudunk és emlékezünk, hogy legyen, aki szégyenkezik majd miattunk; miattunk és (esetleg) érettünk.”
Kertész Imre e szavai a ma este bemutatásra kerülő Kaddis a meg nem született gyermekért című regényéből vett idézetek, és arról a súlyos felelősségről szólnak, hogy életünk miként nyerhet megfogalmazást, miként tehető minden időkben, s különösen a személyt kisajátítani kívánó diktatúrákkal szemben egyéni, saját sorssá, és történetünk szolgálhat-e tanulságul mások számára.
Kertész egész élete és műve ennek a küzdelemnek a folyamatáról és áráról szól, s legalább ennyire arról, hogy e ránk hagyományozott teherrel, tapasztalattal mit kezdhetünk. De vajon mennyire ismerjük a szerzőt magát, a műveit? Mint az író közeli barátja és munkatársa, nyugodt szívvel állíthatom, hogy alig-alig, s ha nincs a legmagasabb nemzetközi elismerés, rá is a megszokott, gyors feledés várt volna, miközben írásainak egy jelentős hányada még kiadásra vár. Nem pusztán a végtisztesség, hanem saját önismeretünk is azt kívánja, hogy ez a kivételes életmű egyszer a maga teljességében legyen hozzáférhető. Az író nevét viselő intézet egyebek mellett ezen célból is szerveződött.
Kiállításunk a kezdetekre, a szerző legkevésbé ismert életszakaszára koncentrál: azokra az élményekre, amelyek az alkotói pálya későbbi irányát, témaválasztásait is meghatározzák. Az iskolai évek 1934-ben kezdődnek, amikor az ötéves gyermek szülei elválnak, és egy jónevű pesti fiúinternátusba íratják, ahol elemi iskolai tanulmányait végzi – és követhetjük tovább az ifjú Kertész Imrét a gimnáziumi és a rövid ideig tartó újságírói éveken, valamint első feleségével való megismerkedésén át egészen 1955-ig, amikor úgy dönt, hogy a független írói pályát választja.
„Ugyanazt az életet élni és írni”: e programtervének megfelelően a most megidézett időszak legfontosabb eseményei a későbbi műveknek is vissza-visszatérő témái, motívumai lesznek – kiállításunk így nem csupán az életmű rejtett rétegeire kívánja ráirányítani a figyelmet, hanem választott címéhez híven valóban eddig ismeretlen fotókkal és javarészt kiadatlan vallomásokkal szeretné felkelteni az érdeklődést az író személye és művei újraolvasása iránt.
Amikor nézik majd a képeket és a hozzájuk választott kommentárok után azt olvassák, hogy „Kiadatlan interjúrészlet”, akkor az idézetek azon másfél éven át tartó beszélgetéseinkre utalnak, amelyek mindmáig nem jelentek meg; e hangfelvételek készítése során alakult ki közöttünk az a szoros munkakapcsolat, amelyből tíz kötet született és még legalább ennyi újabb várható. Terveztünk, kérésemre, egy képeskönyvet is, még 2006 táján, amely elkészült és szintén nem jelent meg: a mostani, „tanulóéveket” bemutató kiállításrész ennek anyagából is válogat – és láthatják majd, akad olyan fotó, amelyhez az író e kötetterv kapcsán írt személyes hangú kommentárt.
Kertész Imrében szülei válása óta ott kísértett a szeretetéhség és szeretethiány. Ennek megtapasztalása volt a legszívbemarkolóbb számomra az utolsó években. Ebből az aspektusból nézve is kivételes jelentőségűek voltak azok a rendkívül ritka alkalmak, amikor az olvasóival találkozhatott, és megérezhette, hogy itthon is szükség van rá; a díjak ezt az érzést soha nem pótolhatták.
Mostani kamarakiállításunk egy országos vándorkiállítás része: az elsőként kiválasztott állomások mindegyike olyan helyszínhez kötődik, amelyhez az írót személyes emlékek fűzték, s ahol szeretettel fogadták. A mai, Vígszínház-beli kiállítás megnyitóját a Kaddis bemutatójával kapcsoltuk egybe, s nem titok, a regény dramatizált változatának felolvasására nem véletlenül esett a választás Lukács Sándor személyére: ő volt ugyanis Kertész Imrének és feleségének is az egyik kedvenc színésze, és három évvel ezelőtt ezért is kértük fel épp őt az író búcsúszertartásán való közreműködésre, mint ahogy szintén az ő felolvasásában tekinthető meg két szövegrészlet intézetünk honlapján. A színházhoz azonban ennél régebbi kapcsolat fűzi az írót, és illik röviden erről is megemlékeznünk.
1984 decemberében mutatták be Tankred Dorst német írónak a Merlin vagy a puszta ország című drámáját, Kertész fordításában; néhány évvel később a színház felkérésére fordította le Arthur Schnitzlernek a manapság is játszott, aktuális darabját, A Berhardi-ügyet (nyomtatásban ez sem jelent meg), és itt, a Vígszínházban olvasta fel Jegyzőkönyv című elbeszélését 2003-ban. A Víg adott helyett a Kaddis egy korábbi, Visky András által dramatizált változatának, amelyet tizenöt évvel ezelőtt mutattak be, szintén a Házi Színpadon, Kertész másik nagy kedvencének, Kulka Jánosnak a tolmácsolásában. Radnóti Zsuzsával, a színház jeles dramaturgjával a mindennapokban is tartotta a baráti kapcsolatot a Kertész-házaspár, és meg kell említenem azt is, hogy azon kevesek közé tartozik Eszenyi Enikő, aki személyesen is meglátogatta a már nagybeteg írót.
Reméljük, a színház és a Kertész Imre emlékét ápoló, a hagyatékát gondozó intézet mostani közös programja méltán illeszkedik e tradícióba, s együttműködésünknek csupán az első állomása ez a mostani. A kiállítás ugyan 24-én bezárul, de a Kaddis remélhetőleg még sokáig műsoron marad, és a közeljövőben elhangozhatnak eddig még kiadatlan írások is e falakon belül.
Befejezésül s egyben a rövidesen elhangzó szövegrészlet átvezetéseként hadd idézzek egy jelenetet beszélgetéseinkből. Imre 1948 és 1950 között a Világosság című napilap munkatársa volt a városházi rovatnál. Egy alkalommal ezt mesélte: „Emlékszem, egyszer véletlenül beültem a nagytekintélyű Kellér Andor székébe, aki ezen igencsak meglepődött, és azt mondta: Kertész szerkesztő úr, majd ha ön megkapja a Nobel-díjat, akkor beleülhet a székembe…” Nos, a fenyegetés beteljesedett, és a díjat ötvenegy évvel később átvehette – most e beszédből hallhatunk arról, hogy mikor, hogyan döntött úgy az állás nélkül maradt újságíró, hogy inkább a független írói pályát választja.”