[A kibucban eltöltött próbaidőről]
„Nagyon igyekeztem, hogy ne vegyék észre az ellenszenvemet az ásó iránt, ez iránt a rozsdás, agyagcsomós szerszám iránt, amely olyannyira más volt, mint a szabadságról szőtt álmaim csillogó-villogó jelképe. Egy kisközösségben azonban, ahol mindenkire örökösen rávetül a többiek vizsla tekintete, ott semmilyen jellemvonást nem lehet eltitkolni; még egy múló hangulat is, a pillanatnyi elégedetlenség mégoly halvány árnya, a bárki iránti vonzalom vagy ellenszenv első jele is azonnal ismertté válik mindenki előtt. […]
Lehet, hogy néhány hónap alatt esetleg megkedveltem volna az ásást, de kezdeti ellenszenvemet nem tudtam palástolni. Ellenem szólt, hogy csak korlátozott ideig akartam maradni – ami frivol vagy »világi« magatartásnak számított –, ellenem szólt az is, hogy több volt a jelentkező, mint a hely, és végül a politikai hovatartozásom is. A közös települések a szélsőbaloldalon álltak, Jabotinskyt militaristának tartották, pártját pedig fasiszta mozgalomnak.
Amikor a próbaidő véget ért, Loebl [a kibuc vezetője] roppant tapintattal közölte, hogy a taggyűlés két másik jelölt javára döntött velem szemben, akik fizikailag és lelkileg alkalmasabbak a kevucabeli [kibucbeli] életre, mint én. Vegyes érzésekkel fogadtam a döntést. Fájt az elutasítás, ugyanakkor tudat alatt megkönnyebbültem.” (Nyílvessző…, 146.)
„Míg [a haifai strandon] a homokon heverésztem, egy vörös képű fiatalember jött oda hozzám, és igen melegen üdvözölt. Mivel nem ismertem meg, elmondta, hogy Reichnek hívják, az apja főrabbi volt Badenben, ahová iskolába jártam, és felismert engem.
– Sosem hittem volna, hogy ilyen híres ember leszel – tette hozzá.
– Én, híres? Mitől? – kérdeztem.
– Hogyhogy mitől? – kérdezett vissza rabbi módra Reich. – Akinek a cikkét az első oldalon hozza a Neue Freie Presse, az híres ember.
A Neue Freie Presse, mint már elmondtam, egy kicsit olyan volt, mint Közép-Európa Timesa. Az egykori Osztrák–Magyar Monarchia területének minden polgára roppant mód nagyra tartotta és tisztelte. Még hónapokkal korábban, egy vakmerő pillanatomban elküldtem hozzájuk egy útijegyzetemet »Érkezés Palesztinába« címmel, abban a biztos tudatban, hogy körülbelül annyi esélyem van a megjelenésére, mint a lottófőnyereményre. Oly kevés volt rá a remény, hogy teljesen el is felejtettem az egészet. Az ifjú Reich közlése többet jelentett a számomra, mint pillanatnyi győzelmet. Voltaképpen újságírói és írói pályám kezdete volt, és ott, a napégette tengerparton, abban a pillanatban, valami különös erővel fel is fogtam azt.” (Nyílvessző…, 162–163.)
Az ifjú Koestler Palesztinában
„A serdülőkor szerelmes verseit és az elmaradhatatlan rímes elbeszélő költeményt németül követtem el, de közben még időnként írtam elbeszéléseket magyarul. Az átmenet csak huszonegy éves koromban fejeződött be, amikor német lapok tudósítója lettem. Onnantól kezdve harmincöt éves koromig németül írtam és gondolkodtam.” (Nyílvessző…, 127.)