A nagy ukrajnai éhínség
„A vonat lassan pöfögött végig az ukrán sztyeppeken. Gyakran megállt. Minden állomáson rongyos parasztok serege várakozott; ikonokat és fehérneműt kínálgattak cserébe egy darab kenyérért. Az asszonyok a vonat ablakai felé emelték gyermekeiket; szánalmas és elborzasztó gyermekek voltak, pálcavékony karokkal és lábakkal, felpuffadt hassal; vékony nyakukon bágyadtan kókadozó fejük olyan volt, mint egy csontkoponya. Anélkül, hogy tudomásom lett volna róla, az egész kerületeket elnéptelenítő, több millió áldozatot követelő 1932–33-as éhínség tetőpontján érkeztem Ukrajnába. Az áldozatok számát ma már hivatalosan elismerték, de abban az időben az egész tragédiát szigorúan titokban tartották a világ előtt. Az utazásunk során érintett állomásokon lejátszódott jelenetek iszonyatosak voltak, de a katasztrófa valódi méreteiről és súlyosságáról fogalmam se volt. Orosz útitársaim kínosan igyekeztek megmagyarázni nekem, hogy ezek a szerencsétlenek kulákok: gazdag parasztok, akik ellene szegültek a földek államosításának, s akiket ezért el kellett űzni falvaikból.” (A láthatatlan írás, 55.)
„[…] [Ashabadban] a sajátomhoz hasonlóan sivár szobában ott találtam egy fiatal amerikai négert, aki egy hordozható gramofon előtt guggolt, és ugyanolyan nyomorúságos állapotban volt, mint én. Langston Hughes volt, a költő, akinek versét, a Shoesine Boy-t még Berlinben olvastam, és nagyon tetszett nekem. Alig tudtam nem mondani neki: Mr. Livingstone, ha nem tévedek. / Hughes úgy harmincéves lehetett: vékony, középmagas ember, mozdulatai fajtájára jellemzően kecsesek, s valami súlyos nemesség és udvarias tartózkodás ült sötét szemeinek meleg, mosolygós pillantása mélyén. Kellemes, könnyen megszerethető ember volt, de magatartásában volt valami áthatolhatatlan, tettenérhetetlen távoliság, amely lehetetlenné tett minden helyénvalótlan bizalmaskodást.” (A láthatatlan írás, 124.)
Koestler (jobbszélen) Langston Hughes-szal (1901–1967) Türkmenisztánban, 1932-ben
Az égő Reichstag, 1933
[Harkovi emlékek] „Hitler koalíciós miniszterelnökségének első hónapjában a nácik még megőrizték a legalitás és a demokrácia látszatát. Most [a Reichstag felgyújtásakor] eljött a pillanat, hogy véget érjen a színlelés; kezdetét vette a terror, és Németország totalitáriánus állammá vált. […] Sokáig nem tudatosodott bennem, hogy kiváltságos helyzetem, utazó tudósító státuszom elveszett, s egyike lettem az Európát szürke tömegben elborító politikai menekülteknek. […] Akkor, abban a pillanatban nem fordult fel az életem; tovább írtam a Vörös napokat, s legnagyobb gondom nem Európa jövője vagy éppen a saját sorsom volt, hanem az, hogy fűtetlen szobámban hogyan dolgozzam az irgalmatlan ukrajnai télben, mert az éhínség és az általános felfordulás katasztrofális esztendejét megkoronázó kisebb kényelmetlenségként a harkovi elektromos erőmű is felmondta a szolgálatot, így aztán leálltak a szivattyúk, amelyek keringésben tartották a meleg vizet a Hotel Regina fűtőrendszerében.” (A láthatatlan írás, 166–167.)
„Ennek a darabnak [a Bar du Soleil-nek] az első változatát 1933 nyarán kezdtem írni, Moszkvában. A Café Metropol teraszán ültem és cudarul éreztem magam – jó okom volt rá. Odabent a zenekar egy, akkoriban igen népszerű dalt játszott; a refrén valahogy így hangzott: „Ha szeretsz engem, lopni menj / És koldulj, kezedben kalap – / Ha szeretsz, tolvaj légy, s mesélj / Boldog, szép hazugságokat…” Már három vodkát megittam, s a dal utolsó sora eloldódva nyomorúságos érzéseimben és szentimentális lelkiállapotomban szinte hipnotikusan hatott. Eleven és szinte kézzelfogható ábrándok sodortak el, s a látomás valamiféle színdarab – egy boldog világról szóló tündérmese – formáját öltötte. Tiszta istenkáromlás volt. A Kommunista Párt tagja voltam, és azért jöttem a Szovjetunióba, hogy könyvet írjak az első Ötéves Tervről; Hitler épp a közelmúltban került hatalomra – ebben a történelmi és személyes helyzetben minden eretnekség közül az eszképizmus [a világból való radikális kivonulás eszméje] volt a legmegbocsáthatatlanabb. Ott kezdtem írni ezt a kis darabot a kávéház szalvétáira, azzal a bűntudattal, amit kamaszfiúk éreznek, ha disznó képekkel rajzolják tele a táblát az osztályteremben. Három hét alatt be is fejeztem; az utolsó felvonást a Moszkvából Budapest felé tartó vonaton írtam meg, az utazás három napja alatt.” (Előszó az Alkony-bárhoz, ford. Makovecz Benjamin; megjelenés előtt)
Moszkvai városrészlet az 1930-as évekből (Fortepan / UWM Libraries)