„[…] a következő tíz évben intim és bizarr barátság kötött össze minket [Németh Andorral], amely egyformán magában foglalt irodalmi együttműködést, a lét abszurd oldalának hasonló szemléletét és közös nyomort. Budapesti tartózkodásom alatt, később pedig Svájcban és Párizsban mindvégig elválaszthatatlanok maradtunk, s közös barátaink csak úgy emlegettek bennünket: a cég.” (A láthatatlan írás, 187.)

Németh Andor az 1930-as évek közepén
(Fotó: Reismann Marian)

József Attila (1905–1937)

A Születésnapomra c. vers Koestler fordításában

„József Attila 32 éves korában követett el öngyilkosságot; művei és személyes sorsa egyaránt a kor rettenetes szimbólumai. Egyfajta huszadik századi Villon volt, kinek mind élete, mind pedig költészete korának két csalfa pólusa: Marx és Freud körül forgott, s halálában mindkettő áldozatának is tekinthető. […] Attila rövid életét […] végig a szegénység kísértette; havi kétszáz sose telt – s ez egyik lett sokféle és változatos megszállottságai közül. A havi kétszáz a magyar pengőre vonatkozik; ez az elérhetetlen álomösszeg körülbelül tizenkét angol fontnak felelne meg. […] Mindketten huszonhét évesek voltunk, amikor megismertem Attilát. Tősgyökeres, tiszta fajú magyar ember volt; középmagas, vékony és inas; testtartása, mint egy honvéd őrmesteré. Keskeny arca volt, magas homloka, nyugodt, barna szeme, és tiszta, szabályos vonásai, melyeknek a nyírott, hegyes bajusz bizonyos merész lendületességet kölcsönzött. Csinos és férfias, de jellegtelen arca akár egy hölgyfodrászé is lehetett volna; nyugodt vonásai láttán senki se gondolta volna, hogy ez az ember téveszmék és hallucinációk miatt hét hónapot töltött egy elmegyógyintézetben, s most a végső összeomlás felé halad. […]  Késői verseinek egyedülálló költői minősége a csodálatos harmónia az intellektus és a dallam között. Nem ismerek kortárs költőt, akit e tekintetben hozzá lehetne hasonlítani. Legbonyolultabb és legátgondoltabb, marxista és freudista versei olyanok, mint a népdalok, s néha úgy hangzanak, mint bölcsődalok; az ideológia tökéletesen feloldódik bennük – adagio [lassan] vagy furioso [dühödten], de minden esetben cantabile [énekelve] – zeneiséggé. Ritmusukból szinte magától adódik a muzsika; a rímek a gördülő három vagy négy szótagú szavak szűzi egyesülései. (A magyar ragozó nyelv, gazdag súlyos, sötét magánhangzókban, és zubognak benne az élet nedvei; a szavak hallatlan hangutánzó, hangulatfestő erejűek, s lefordításukkal próbálkozni szinte lidércnyomás.)” (A láthatalan írás, 195., 197., 198.)

[Az Alkony-bárról] „Korábban soha nem írtam színdarabot (azóta sem), de a Belvárosi Színház direk­tora, Bárdos [Artúr] igazgató úr a legnagyobb örömömre és meglepetésemre azonnal elfogadta. Németh Andor annak rendje és módja szerint szépen magyarra fordította, a népszerű zeneszerző, Reinitz Béla pedig megírta a harmadik felvonásban felcsendülő kintorna-dallamot.” (Előszó az Alkony-bárhoz)

Reinitz Béla (1878–1943)