„Bár több érvényes szerződésem is volt, a Vörös napok csak egyetlenegy kiadásban jelent meg. Harkovban adták ki, német nyelven az ukrajnai német nemzeti kisebbség számára. Vékony, papírkötésű könyvecske lett; s oly mértékben megcenzúrázták, hogy a felénél is kevesebb maradt meg belőle. 1934-ben jelent meg; ekkor már nem tartózkodtam a Szovjetunióban. Tiszteletpéldányt nem kaptam; s még azt sem tudtam, hogy a könyv egyáltalán létezik, amikor vagy tizenhárom évvel később egy ismeretlen amerikai olvasóm elküldött nekem egy kötetet, amely véletlenül akadt a kezébe a Szovjetunióban tett látogatása során.” (A láthatatlan írás, 170.)
„A [kommunista párthoz való] megtérésemben főszerepet játszó két guru egyike egy fiatalember volt, akit kezdetben csak Otto néven ismertem. […] Ez 1931-ben történt. 1934-ben, Hitler hatalomra jutása után, mint emigránsok találkoztunk újra Párizsban. Közeli jó barátok és munkatársak lettünk a párt egy irodájában, s egy idő múlva még sógorok is, első házasságom révén. Otto, alias Paul, alias Peter Maros [Oto Bihalji-Merint Koestler különböző álneveken szerepelteti a memoárjaiban] rendkívül lebilincselő személyiség volt. […] Az arcán ülő kifejezés már az első látásra megragadta az embert. Egyfajta nyugodt, aszketikus szentséget sugárzott. Ajka keskeny volt, a homloka magas, a pupillái szokatlanul nagyok, aminek folytán úgy tudott nézni, hogy az ember akaratlanul is lesütötte a szemét, áthatóan, de mégsem agresszíven; a tekintetéből testvéri szeretet áradt. A hatása […] ellenállhatatlan volt, ha polgári szimpatizánsokat vett célba vele. Akkoriban pedig, a Népfront korszakában, a párt teljes erőbedobással igyekezett polgári támogatást szerezni. Láttam […] »akcióban«, amint francia egyetemi tanárokat, írókat és bankárokat keres fel, hogy megnyerje őket valamilyen »antifasiszta« bizottság számára, pénzt, aláírásokat, ajánlóleveleket vagy kedvező jellemzéseket gyűjtsön. E kiváló emberek egyhangú reakcióját egyetlen mondatban össze lehet foglalni: »Ha a kommunista párt ilyen emberekből áll, nem lehet nagy baj vele.«” (Nyílvessző…, 265–266.)
Oto Bihalji-Merin (1904–1993)
„[…] egy lázas, éhes és boldog esztendeig egyfajta ügyvezető igazgatója voltam egy INFA (Institut pour l’ Etude du Fascisme) [helyesen: Institut pour l’ étude du fascisme] nevű intézménynek. Ez egy párttagok által működtetett antifasiszta archívum és kutatóintézet volt, amit a Komintern irányított, de nem finanszírozott. Az alapötlet az volt, hogy létesíteni kell egy központot, ahol a fasiszta rendszernek komoly, tömegpropagandától […] független tanulmányozása folyhat. A központot a francia szakszervezetek, értelmiségiek és akadémiai körök adományaiból tartottuk fenn. Tíz, tizenkét órát dolgoztunk naponta, fizetés nélkül; szerencsére a helyiségünkben, a Rue Buffon 25-ben konyha is volt, ahol mindennap hatalmas kondér sűrű borsólevest főztek a személyzetnek. Hetekig ez volt az egyetlen táplálékom. Ebben az időben egy szabad levegőn élő excentrikus kolónia, Raymond Duncan és Mendon-Val Fleuri tanítványai csűrjében laktam. Habár ez naponta több mérföld gyaloglást jelentett az irodába és vissza, ez volt az egyetlen hely, ahol lakbér fizetése nélkül alhattam. A munka erős kábítószer; azt érezni, hogy az ember névtelenül és teljes odaadással hasznos munkát végez, valóban a leghatásosabb módja a lelkiismeret megvesztegetésének. A Dzsugasvili-rezsim gyalázatai és a Komintern-gépezet a háttérbe süllyedt; az egyetlen, ami számított, a nácizmus és a háborús fenyegetés elleni harc volt. Azt nem tudtam, hogy ez olyan árnyékbokszolás, amelyben mi voltunk az árnyékok.” (A bukott Isten = Folytatásos önéletrajz, 162–163.)
„Az Inpress terjesztette a Németországról szóló híreket az ott tomboló fasiszta terrorról, és leleplezte az ismét megerősödő német imperializmus agresszív törekvéseit. Ezeket a híreket részben illegális úton kaptuk Németországból, részben magukból a német újságokból – elsősorban a vidéki lapokból – merítettük, amelyek tele voltak letartóztatásokról, ítéletekről, gyilkosságokról szóló tudósításokkal. A mindössze néhány emberből álló kis sajtóügynökségünk naponta adott ki francia, angol és német nyelvű bulletint [közleményt]. […] A munkatársak egytől egyig kiválóan képzett emberek voltak. […] Tagja lett a szerkesztőségnek Arthur Koestler, a már akkor ismert magyar származású író és újságíró is. De nem sokáig dolgozhatott az Inpressnél, mert mint a Német Kommunista Párt tagját, pártmunkára küldték a Saar-vidékre [az 1935. januári népszavazás kapcsán], amely akkor a Népszövetség felügyelete alatt állt. Koestlerrel egy időben jó barátságban voltam, gyermekeim egyenesen rajongtak érte, mert mint kitűnő pszichológus és remek társalgó, könnyen megtalálta a közös nyelvet a gyerekekkel. A később világhírűvé vált író [utóbb] a kommunizmus esküdt ellensége lett. A láthatatlan írás című önéletrajzában Tisztelet egy kémnek [helyesen: Egy kém emlékére] címmel egész fejezetet szentel nekem. Nemcsak hízelgő dolgokat mond el rólam, hanem olyan képtelenségeket is állít, hogy például egy svájci egyetemen együtt tanultam Litvinovval, a szovjet külügyi népbiztossal, holott Litvinov csaknem harminc [valójában huszonhárom] évvel volt idősebb nálam.” (Radó Sándor: Dóra jelenti [az első teljes, cenzúrázatlan kiadás], Kossuth Kiadó, Bp., 2006, 19.)
Radó Sándor (1899–1981)
A Gladiátorok c. regény angol nyelvű fordításának címlapja
[A Gladiátorok] „Megírása négy évig tartott; hihetetlenül kiterjedt kutatómunkát végeztem, és történelemszemléletem teljesen megváltozott – amúgy ez volt az első regényem, amely történetesen meg is jelent. […] A Gladiators írása olyan volt, mint egy gátfutás. Mire 1938 nyarán elkészült, már szakítottam a kommunista párttal, s a regény politikai párbeszédei olyanok, mint egyfajta hajónapló, melyben nyomon követhető zarándokutam a belső szabadság felé.” (A láthatatlan írás, 300.)