Koestler, letartóztatásakor, bilincsben, 1937-ben, Spanyolországban, Malaga városában
„Tagadhatatlan, hogy titkolt céllal utazó, fizetett ügynök voltam, de nem valamiféle katonai szervezetnek, csupán egy propagandaügynökségnek, csakhogy épp a Komintern propagandaügynökségének dolgoztam. / Az volt a baj, hogy akárhogy is állt a dolog, én egyértelműen kémnek éreztem magam.” (A láthatatlan írás, 124.)
*
[A börtönbe kerüléskor] „[…] sikerült bepillantanom abba a jegyzőkönyvbe […], amely ott hevert az asztalon, a börtöntisztviselő előtt. Azt olvastam, hogy nagyon veszedelmes egyén vagyok […], hogy szigorú őrizet alatt kell tartani és »incommunicado« –, ami azt jelenti, hogy teljes elszigeteltségben, meg hogy én egy »caso international«, azaz nemzetközi eset, vagyis kém vagyok.” (Arthur Koestler: Párbeszéd a halállal, ford. Nemes László, Fabula, Bp., 1993, 74–75.)
*
[Cella a malagai börtönben] „A priccs fölött a falra vér fröcskölődött. Friss vér kellett, hogy legyen, még érződött gyengén a savanykás szaga. Megszagoltam. Aztán hánynom kellett. / Szörnyen nyomorúságosan éreztem magam. Ráfeküdtem az ágy sodronyára. Se szalmazsák, se pokróc. Fáztam, minden tagomat vágták a vashuzal hálószemek, és nem tudtam szabadulni a savanykás szagtól. A klozet eldugult, és a vízcsap nem működött. Az ablakon át egy-egy lövést hallottam, aztán sortüzet, aztán megint egyes lövéseket, és közben kiáltásokat. Velőtrázó sikoltások voltak, s befészkelték magukat az ember hallójárataiba, és ott maradtak, rögződve, mint valami fénykép, a fülben, akkor is, amikor az, aki kiáltott, már örökre elnémult.” (Párbeszéd a halállal, 80.)
„A sevillai börtönt a spanyol forradalom utáni első években építették, ezerkilencszázharmincnégyben vagy harminckettőben. A fiatal és becsvágyó köztársaság ezt is minden vonatkozásban a művelt Nyugathoz akarta hasonlóvá tenni, sőt még túl is szerette volna szárnyalni. A [spanyol] köztársaság legjobb teljesítményei közé tartoznak azok a reformjai, amelyeket az addigi középkori büntetésvégrehajtás területén vezettek be. Az úgynevezett mintabörtönök, amelyeket Madridban, Barcelonában és Sevillában építettek, valóban Európa legmodernebb és legjobb börtönei.”
[Cella a sevillai börtönben] „Amennyiben ez a jelző itt egyáltalán helytálló, azt is mondhatnám, hogy kellemesen arányos, négyzet alakú helyiség volt. Ami mindenekelőtt feltűnt nekem, az ajtóval szemben egy nagy ablak. Boltozatos falmélyedésben volt, és fejmagasságban kezdődött, úgy, hogy az ember a könyökét a ferdén lejtő párkányra támasztva kényelmesen kinézhetett. Az ablak a patiora, az igen nagy méretű, poros börtönudvarra nézett. […] A jobb oldali falnál állt a vaságy, melyet fel lehetett hajtani, hogy több hely legyen a fel-le járkáláshoz; szemben vele egy vasasztal, hozzá erősített, ugyancsak felcsukható vasülőkével. Az ágy lábánál öblös mosdótál, folyó vízzel; szemben a vízöblítéses vécé. Az őr ellenőrizte a szalmazsákot, amelyben egy vászoncímke volt, rábélyegzett keltezéssel. A dátum szemmel láthatóan azt jelezte, hogy mikor cserélték legutóbb a szalmát, és mikor tisztították a zsákot. Rendes gyapjútakarót is hozott az őr, és azt mondta, hogy reggel majd tisztára cseréli ki a matracot meg a takarót is. Aztán jó éjszakát kívánt, és kívülről óvatosan becsukta az ajtót. […] Malaga után úgy éreztem itt magam, mint egy luxusszállóban.” (Párbeszéd a halállal, 109., 110–111.)
*
„Engem ez az egész börtön, a háború kellős közepén, valahogyan Csipkerózsika alvó birodalmára emlékeztetett. Az is előfordult, amint később hallottam, hogy a börtönorvos az egyik rabnak, akinek vakbélbántalmai voltak, tejkúrát írt elő – huszonnégy órával a kivégzése előtt. […] Rendkívül humánus, éppenséggel kedélyes börtön volt – piknikeztek a nyitott sírgödrök előtt.” (Párbeszéd a halállal, 143.)
*
„Egy napon az esti leves kiosztása után Don Ramón, egy emberséges fegyőr odasomfordált a cellám ajtajához, és kíváncsian megkérdezte: hogyan lehetséges, hogy egy tanult ember, mint én, a rojók (vörösök) közé keveredett. Én már nem is vagyok vörös – feleltem neki. Igazat mondtam, de azzal a szándékkal, hogy becsapjam őt. Legbelül valóban nem voltam már kommunista, de a változás sem tudatos, sem bevégzett nem volt, s ezzel a kijelentéssel csakis az volt a célom, hogy Don Ramón jelentést tegyen róla feletteseinek. Ha kihallgatnak, egyetlen védekezési taktikám csak az lehetett, hogy körömszakadtáig tagadom: kommunista vagyok. Párttagságomat bevallani Franco hadbírósága előtt – ez nemcsak öngyilkosság lett volna, hanem elárulása az ügy minden résztvevőjének is […]. Teljességgel rendben lett volna tehát, ha szerepemhez ragaszkodva azt mondom Don Ramónnak: Soha életemben nem voltam vörös. A mondat azonban, amely kicsúszott a számon, így szólt: Én már nem is vagyok vörös.” (A láthatatlan írás, 415–416.)
*
„A többségünk nem a haláltól félt, csak a meghalástól, és voltak órák, amikor még a meghalástól való félelmünket is legyűrtük. Ezekben az órákban szabadok voltunk – árnyék nélküli emberek, akiket már elbocsátottak a halandók közösségéből; a szabadságnak olyan vegytiszta élménye volt ez, amelyhez hasonló sohasem jutott osztályrészünkül.” (Párbeszéd a halállal, 227.)
*
„Szerda este a Pesti Napló munkatársa beszélt Köstler Artúr édesapjával, aki a Sziget utca 38. számú házban lakik. Köstler Henrik a legnagyobb megdöbbenéssel hallotta a halálos ítélet hírét és csak akkor nyugodott meg valamennyire, amikor közöltük vele, hogy a News Chronicle közbenjárására közvetlen veszély nem fenyegeti fia életét. Az exportőr elmondotta, hogy január közepén kapott fiától utoljára levelet. Azt írta, hogy főnökei megbízásából újra Spanyolországba kell utaznia, de megnyugtatta szüleit: ne nyugtalankodjanak miatta, mert 500 kilométer távolságban lesz a fronttól. Nyilvánvaló, hogy Köstler ezt csak azért írta, mert tudta, hogy szülei aggódnak érte, hiszen csak nemrég történt, hogy egy pozsonyi magyar újságírót, Kalász Józsefet, halálra ítéltek a felkelők.” (––: Halálraítélték a felkelők Malagában Köstler Artúr magyar újságírót, Pesti Napló, 1937. febr. 18., 7.)
„Azt, hogy végül kiszabadultam, a barátok és ismeretlenek fáradozásainak köszönhetem. Egyes személyeknek és szervezeteknek. Köztük még az angol parlament alsóháza néhány konzervatív tagjának is, akik pedig a francoista lázadókkal rokonszenveztek. Biztosan nem tetszett nekik mindaz, amit én írtam, amennyiben egyáltalán elolvasták: de azért mégis kiálltak értem.
Ezt a szabadon bocsátásom után tudtam meg, és megértettem, hogy ennek az egész akciónak már semmi köze sincs az én személyemhez, hanem erőpróba lett belőle az önmagában semmiféle kényszerítő eszközzel nem rendelkező demokratikus nyilvánosság és Franco diktatórikus hatalmi apparátusa közt.” (Párbeszéd a halállal, 239.)
Koestler – a spanyol börtönben eltöltött hónapok után – visszatér Angliába 1937-ben (az őt üdvözlő sajtó képviselőinek integet)