„Egy pillanatra sem jött létre köztünk személyes kapcsolat. Nem kétséges, hogy ebben szerepe volt a Mester jelenléte miatti félszegségemnek is, Mann azonban a legkisebb erőfeszítést sem tette, hogy feloldja a hangulatot. Nem kérdezett a börtönben szerzett tapasztalataim felől, sem semmi mást, ami arra utalt volna, hogy személyem felkeltette érdeklődését; félig újságíróként, félig pedig alkalmi Eckermann-ként kezelt, aki remélhetőleg feljegyzi az utókor számára az elhangzott beszélgetés minden egyes szavát. […] Csalódásom nem csökkenti Thomas Mann munkássága iránti csodálatomat, de feltétlenül magyarázattal szolgál művészetének egy vonatkozására, amely mindig zavarba ejtett és meggondolkodtatott: az emberi kedvesség teljes hiányára. Talán soha nem élt még író, akiből ily tökéletesen hiányzott volna a szegény és esendő iránti dosztojevszkiji empátia.” (A láthatatlan írás, 432.; 433.)

Thomas Mann (1875–1955) 1937-ben

(Fred Stein felvétele)

[Palesztináról] „Tizenegy év telt el, amióta romantikus, ifjú bolondként először érkeztem ebbe az országba, hogy dolgozni kezdjek egy kibucban a Gilboa-hegy lábánál, és […] nyolc évvel ezelőtt hagytam el Palesztinát. […] Az ősi Ígéret Földjét elhagytam az új Ígéret Földjéért, s ott még keserűbb csalódást kellett elszenvednem. Most, távolodva a kommunista párttól, vissza kellett térnem ugyanide. / Ám ezzel nem zárult be a kör. A spirálvonal más szintjén voltam; érettségem szerint magasabban, de sokkal szerényebb várakozásokkal. Már nem hittem abban, hogy ez a kicsiny és nyomorúságos ország messianisztikus ígéretek hordozója s az egész emberiség fáklyája lehet. Nem hittem, hogy a Biblia ősi nyelvének mesterséges feltámasztása a kulturális újjászületést s a próféták korához való visszatérést eredményezheti. És azt is tudtam már, hogy gyökereim Európához fűznek; ha Európa elpusztul, életem céltalanná válik, s inkább vele együtt pusztulok, mintsem menedéket keressek egy országban, amely soha nem lehet számomra több, mint menedék.” (A láthatatlan írás, 440.)

„A Párbeszéd a halállal 1937 őszén keletkezett; közvetlenül a börtönből való kiszabadulásom után írtam, amikor az események még élénken éltek emlékezetemben. Alapjául a börtönben írt napló szolgált, amelyet szabadulásomkor sikerült kicsempésznem és magammal hoznom. […] Annak a könyvnek egészen más a stílusa és a perspektívája [mint A láthatatlan írás című memoárnak]; egy nálam [a negyvenhét éves Koestlernél] tizenöt évvel fiatalabb ember írta a megrázó s a még egészen friss élmények hatása alatt, és abban az időben még dúlt a spanyol polgárháború. / Ez az utoljára említett tényező volt az oka, hogy a könyvben oly kicsiny szerepet juttattam a gyötrelmes tapasztalatok lelki-szellemi vonatkozásainak. Frivolság lett volna – legalábbis akkoriban úgy éreztem – belső világomban kutakodnom, amikor barátaim és elvtársaim még harcoltak és meghaltak Spanyolországban. Másrészt a változások, amelyek végbementek bennem a börtönben töltött hónapok alatt, először tudat alattiak voltak, s el kellett telnie egy időnek, amíg gondolkodásom és szemléletem tudatos rétegei is átalakultak; így például még kilenc hónapnak kellett eltelni a kommunista párttal való szakításomig.” (A láthatatlan írás, 390.)

A spanyolországi börtönélményeit megörökítő Párbeszéd a halállal címlapja