„Ha turistakalauzt írnék Európa börtöneiről, három csillaggal értékelném a pentonville-i műintézetet. Ez a legbarátságosabb dutyi, ahol valaha is jártam, bár a vízvezetéken még lenne javítani való. Sevillában sokkal modernebb volt a hálózat, minden cellában volt vízöblítéses vécé és folyóvíz, és megengedték az embereknek, hogy a kantinból bort és élelmiszert hozassanak – igaz, hogy emellett minden különösebb teketória nélkül agyonlőtték vagy megfojtották őket. Pentonville-ben ott-tartózkodásom alatt csak egyetlenegy akasztás volt: egy német kémet végeztek ki, de aznap reggel az őr lábujjhegyen járt, s halotti csend honolt az egész hatalmas épületben. Megnyugtató volt tudni, hogy olyan helyen vagyok, ahol még mindig kivételes és ünnepélyes alkalomnak számít, ha kivégeznek valakit. […]
[A pentonville-i börtönben] […] napi tizenöt-tizenhat órát töltöttünk zárkáink sötétjében, amíg – többnyire reggel nyolc óra körül – újra be nem kapcsolták az áramot. […] A »sötét cella« a rabok egyik legrettegettebb büntetése, s mégis, amikor a bombázás alatt egymagamban feküdtem bezárva a szurokfeketeségben, a háború kitörése óta először éreztem biztonságban magam. Lehet, hogy ez úgy hangzik, mint egy, az apokalipszis törvényeit nem ismerő ember szándékosan kiagyalt paradoxona, de talán nem tűnik olyan képtelennek, ha meggondoljuk, hogy politikai barátaim és fajtám minden, a kontinensen csapdába esett tagja ugyanezt érezte volna, és boldogan helyet cserélt volna velem. Pentonville-ben azon szerencsés kevesek egyike voltam, akik elérték célállomásukat.” (A láthatatlan írás, 491–492.)
A pentonville-i börtön napjainkban
(Fotó: Glyn Baker)
Daphne Hardy (1917–2003), Koestler barátnője
„Pentonville-ben történt az is, hogy megkaptam a Sötétség délben kefelenyomatát. Ekkor értesültem arról, hogy mi a könyv angol címe [Darkness at Noon], amely egy Milton-idézeten [„Oh, dark, dark, dark, amid the blaze of noon”] alapult. E címet Daphne [Daphne Hardy angol szobrász, Koestler barátnője és a német nyelven íródott regény angol fordítója] javasolta, és nekem is tetszett. Ironikusnak tűnt számomra, hogy magánzárkában olvasom egy olyan regény kefelenyomatát, amely egy szintén magánzárkában élő férfiről szól. Ugyanakkor nagyon szerencsésnek tartottam magamat, hogy Pentonville-ben voltam és nem a Lubjankán [a moszkvai központi állami börtönben].” (Arthur Koestler – Cynthia Koestler: Stranger on the Square, Hutchinson, London, 1984, 25.)
[A Sötétség délben eredeti koncepciójáról és alapproblémájáról] „A regény, amint […] egy szinopszisban megírtam, egy totalitáriánus állam börtönében sínylődő emberről szól. Négy vagy öt szereplőt terveztem, akiknek létezése halálbüntetésük kimondása után a hétköznapi síkról a tragikum síkjára tevődik át. Újraértékelik életüket, s mindegyik ráébred, hogy bűnös, de nem abban a bűnben, amiért halállal kell lakolnia. Vétkük közös nevezője, hogy az egyes ember érdekeivel szemben az emberiség érdekét helyezték előtérbe; hogy a hasznosság oltárán feláldozták a moralitást, s a cél érdekében közönyösen szemlélték az eszközöket. Most meg kell halniuk, mert haláluk hasznos az Ügynek, s olyan emberek keze által kell meghalniuk, akik ugyanezekre az elvekre esküdtek fel. […]
A rendszert és a játékszabályokat nem ismerő nyugati elme számára a nagy perekben tett vallomások korunk történelmének rejtélyei. Vajon miért vallották be ezeket a hajmeresztő és valószínűtlen bűnöket a régi bolsevikok, a hősök és a forradalom vezetői, akik oly sokszor néztek már szembe a halállal […]? Ha az ember nem számítja azokat, akik […] csupán a bőrüket próbálták menteni; azokat, akik szellemileg összeomlottak […]; vagy azokat, akik […] a családjuk védelmében voltak hajlandók vallomástételre […]; akkor csak kevesen maradnak – […] a cári börtönök és a szibériai száműzetés veteránjai, harminc–negyven éves forradalmi múlttal a hátuk mögött –, akik teljes vagy önkéntes megalázkodása és önfeladása megmagyarázhatatlan marad. Ők voltak az a kemény mag, akiket Rubasov [a regény – részben Buharinról mintázott – főhőse] képvisel.” (A láthatatlan írás, 457.; 458–459.)
A Sötétség délben angol nyelvű kiadásának címlapja
„1940-ben másodszor is nyelvet kellett váltanom, németről angolra, mégpedig hirtelen és átmenet nélkül. A Sötétség délben volt az utolsó könyv, amit még németül írtam. Minden további könyvem angolul íródott. Ma [1951–52-ben] ébren angolul gondolkodom és beszélek, álmodni magyarul, németül, vagy franciául álmodom. Mivel rendszeresen, mondhatni krónikusan beszélek álmomban, a feleségem gyakran többnyelvű halandzsára ébred.” (Nyílvessző…, 127.)
Az angol hadsereg önkénteseként
[A Sötétség délben sikeres fogadtatásáról] „[…] Angliában a New Statesman szerkesztője, Kingsley Martin […] azt a kijelentést tette, hogy a mű »egyike azoknak a kisszámú kortárs könyveknek, amelyek túl fogják élni ezt a korszakot«. Nem kétséges, hogy a regény sikere elégtétel volt számomra, de még fontosabbnak éreztem azt a politikai hatást, amelyet a Sötétség délben kifejezetten a baloldali értelmiségre gyakorolt az Amerikai Egyesült Államokban és – már a háború után – Franciaországban.
Így szembesültem azzal, hogy a szürke, szánalmas menekülttömeg – a Föld söpredéke – résztvevőjéből egyik pillanatról a másikra felkapott szerzővé váltam. Ez veszélyes tapasztalat egy író számára, de mielőtt »megszédülhettem« volna, újabb átváltozáson mentem keresztül: a 251. utászalakulat 13805661. számú közlegénye lettem […]. (Ez az alakulat volt abban az időben az egyetlen olyan csoportja az angol hadseregnek, amelybe »nem szövetséges« országokból származó külföldieket is besorozhattak.) […]
Az alakulatomat […] arra kötelezték, hogy egy meglehetősen életbevágó védelmi munkát végezzen el: a benzintartályokra kellett felügyelnie Bristol környékén.” (Stranger on the Square, 26–27.)