A jógi és a komisszár esszékötet címlapja
A komisszárról
„A komisszár a kívülről jövő változásban hisz. Hite szerint az emberiséget sújtó összes nyavalyát […] a forradalom, azaz az árutermelés és elosztás radikális újjászervezése tudja és fogja meggyógyítani. Hiszi, hogy ez a cél minden eszköz használatát szentesíti, beleértve az erőszakot, a cselvetést, az árulást és a méreg használatát is. A komisszár szerint a logikus érvelés tévedhetetlen iránytű, a világegyetem egyfajta óriási óramű, amiben az egyszer mozgásba lendített nagyon nagy számú elektron előre kiszámítható pályán örökké keringeni fog. Bárki, aki mást hisz, az a valóság elől menekül.” (Arthur Koestler: A jógi és a komisszár, I. rész = Uő: A jógi és a komisszár, ford. Hruby József, Osiris–Századvég, Bp., 1994, 20.)
*
A jógiról
„Nincs kifogása az ellen, hogy a világegyetemet óraműnek nevezzék, de úgy véli, hogy a verkli vagy a halastó elnevezés is legalább ennyire fedné a valóságot. Abban hisz, hogy a cél előre nem látható, s csak az eszközök számítanak. Az erőszakot minden körülmények között elveti. Véleménye szerint a logikus érvelés fokozatosan elveszíti iránytű jellegét, ahogyan a tudat közeledik az egyedül számító abszolútumhoz vagy az igazság mágneses pólusához. Meggyőződése, hogy külsődleges eszközökkel semmi, ellenben az egyén belső erőfeszítése árán minden tökéletesíthető. Bárki, aki mást hisz, az a valóság elől menekül. […] Hite szerint minden ember egyedül van a világban, ugyanakkor egy láthatatlan köldökzsinór köti a világmindenséghez.” (Uo., 20–21.)
„A magyarázat válsága legerőteljesebben az etika válságában s annak a politika szférájában való megjelenésében jelentkezett. Gyökere az a paradoxon, hogy az egyénnek mint egésznek a társadalomban részként kell funkcionálnia. A társadalmi egészeknek – osztályoknak és nemzeteknek – magasabb rendű egészekké kell integrálódniuk. Ezt az integrációt nem lehet H. G. Wells-féle, csak az értelemhez címzett buzdítással elérni. Ennek magától kell létrejönnie a »függőleges« közelítés segítségével, ami a részállapot, szeretet és világösszesség száraz fogalmaihoz a megtapasztalt valóság gyújtószikráját adja. Sem a szent, sem a forradalmár nem menthet meg bennünket: csak a kettő szintézise. Nem tudom, hogy képesek vagyunk-e ezt elérni. Ha azonban a válasz nemleges, akkor nincs remény, hogy megakadályozzuk az európai civilizáció pusztulását, akár a totális háborút követő abszolút háború, akár hódító törekvések fenyegetnék azt az elkövetkező néhány évtizedben.” (Uo., II. rész, ford. Hruby József, 61.)
A magyar kiadás borítója
„[…] lassan kezdjük felismerni, hogy ez a háború nem a végső kataklizma; nem a döntő összecsapás a fény és a sötétség erői között, hanem talán csak új görcsös rángatózásrohamok kezdete, amelyek sokkal hosszabb ideig tartanak, mint valaha is gondoltuk – egészen addig, amíg meg nem születik az új világ. A feladat most az, hogy a lélegzetvételnyi pihenőt olyan jól és hatékonyan használjuk fel, ahogyan csak lehet – és közben ne felejtsünk el hálát rebegni minden reggel, amelyen úgy ébredünk, hogy ablakunk alatt nem ácsorog a Gestapo besúgója; hálát a tizenkilencedik századi utóiratért, azért, hogy létezhetünk. Vajon kik hittek ebben még csak két évvel ezelőtt is Franciaország összeomlásának szemtanúi közül? Én mindenesetre nem.” (Koestler: Lovagok, rozsdás vértben = Uő: Egy mítosz anatómiája, ford. Makovecz Benjamin, Osiris, Bp., 1999, 261.)
„Peter Slaveket [az Érkezés és indulás című regény hősét] ifjú magyar barátomról, a költő Havas Endréről mintáztam, akit a háború alatt ismertem meg Londonban. Ő is akkoriban ábrándult ki a kommunista pártból, amihez a sztálingrádi csata napjaiban talált újra vissza, és ment vissza Magyarországra. 1949-ben, a Rajk László akkori külügyminiszter perét követő nagy leszámolás idején tartóztatták le Havast, tulajdonképpen minden olyan pártbeli értelmiségivel egyetemben, akik a háborús éveket Nyugaton vészelték át. Azzal vádolták, hogy kém, de következetesen visszautasította még az ilyenkor szokásos megbánást is. Börtöntársai, akiket az 1956-os forradalom idején engedtek ki, és Angliába menekültek, mesélték el, hogyan végezte. Havas beleőrült az elnyújtott kínvallatásokba. ([…] A tanúk egyike volt Ignotus Pál, volt londoni sajtóattasé, akit szintén a Rajk-féle tisztogatások idején tartóztattak le. Könyvében, a Political Prisoner-ben […] ezt írja: »Havas feltűnő megjelenésével, és az értelmiségiek tipikus félszegségével, csábító célpont volt. Össze-vissza rángatták, futballoztak a testével. Napokig hagyták saját ürülékében fetrengeni.«) Négyszavas ordítozásokat hallatott, miközben csúszott-mászott: »Segítség! Segítség! Éljen Sztálin!« A börtönkórházban halt meg, 1952-ben vagy ’53-ban. Az olvadást követően, poszthumusz rehabilitálták, mint a »sztálini személyi kultusz« egyik áldozatát, és a Magyar Irodalmi Lexikon közölte életrajzát, mellékelte fényképét.” (Részlet az Arrival and Departure utószavából [The Danube Edition, 1966], idézi: Staller Tamás: Menekülés az emlékezetbe. A zsidó Koestler tudásszociológiai portréja, Logos, Bp., 2007, 62–63.)
Havas Endre (1909–1953)
Az Érkezés és indulás c. regény címlapja