„Egy etikai ballasztok nélkül vitorlázó ország sokkal könnyebben manőverez, mint az, amelyet kötnek hagyományai. A nyugati iskolázottságú államférfi csak akkor rúgja fel a szerződéseket, ha már végképp nincs más választása – és még akkor is rossz a lelkiismerete. Az orosz államférfiak azonban vígan és a legnagyobb lelki nyugalommal verik át és játsszák ki kapitalista partnereiket; megtanulták megvetni a »burzsoá etikát«, ráadásul él bennük valamilyen homályos érzés, hogy mindezt valamiféle eszme szolgálatában teszik, még ha rég el is felejtették, hogy mi is ez az eszme tulajdonképpen.” (Arthur Koestler: Egy illúzió halála = Egy mítosz anatómiája, 298–299.)

Az ülő sorban a „három nagy”: Winston Churchill (1874–1965) angol miniszterelnök, Franklin Delano Roosevelt (1882–1945) amerikai elnök és Joszif Sztálin (1879–1953) szovjet pártfőtitkár

OMEGA: Még van egy utolsó esélyük.

ALFA: Minden bolygó kap egy utolsó esélyt, hogy növelje a boldogsághányadosát.

SAM: Mennyi időnk van?

ALFA: Ó, rengeteg. Három teljes nap.

SAM: Három nap? És ezt nevezik maguk tisztességesnek?

LUCY: Még három napnyi élet! Istenem, milyen csodás lesz! Olyan boldogok leszünk, mint még soha!

OMEGA: Három nap, három év vagy három évszázad – nem mindegy? Az utolsó jégkorszak óta öt­venezer évet vesztegettek el.

ALFA: Ez tisztességes próba. Ha a fajuk romlottsága túllépett egy bizonyos határt, akármennyi idő sem elég. Ha még alkalmasak az életre, akkor három nap alatt is csodákra lehetnek képesek. […]

SZENTJÁNOSBOGÁR: Azt mondta, három nap? Azt hiszem, meg kell próbálnunk…

LUCY: Jaj, ne… ne…

SAM: De még ha sikerülne is… Mi csak egy kicsiny ország vagyunk. És mi van azokkal a hatalmas nemze­tekkel?

ALFA: Emiatt ne nyugtalankodjon. Minden bolygón csak egyetlen országot vizsgálunk. Itt önökre esett a választás.

SAM: De hát akkor is… Túl késő…

OMEGA (lágyan): Soha nincs túl késő! (Felpattannak, csak Alfa és Omega marad ülve.)

SZENTJÁNOSBOGÁR: Hölgyeim és uraim! Ütött az óra! Elérkezett az utolsó lehetőség, hogy az em­beriség jóvátegye az elvesztegetett évezredeket. Az Apokalipszis. A hatalmas pillanat, amelyről költők és látno­kok szóltak. Három napunk van, hogy véghezvigyük a csodát, és megteremt­sük az emberi boldogsá­got – különben eltörölnek bennünket a Világegyetem színéről… Ulti­mátumot kaptunk, s mi fel­vesszük a kesztyűt…

(Arthur Koestler: Alkony-bár, részlet, ford. Makovecz Benjamin, megjelenés előtt)

„A darab […] sokáig eszembe sem jutott, míg tizenkét évvel a [moszkvai] Café Metropol teraszán töltött bánatos órák után ismét kutyául éreztem magam, s ezúttal is megvolt rá minden okom. Ezt a má­sodik változatot 1944. július–augusztusában írtam; a háború utolsó, és számomra legiszonyatosabb szakaszában – akkor is egyfajta menekülésként a realitás elől, s akkor is annak az embernek a bűn­tudatával, aki a komoly törté­nelemleckéhez előkészített táblát csúfolja meg.” (Előszó az Alkony-bárhoz)

„Koestler műveinek gyújtópontjában voltaképp a moszkvai perek állnak. Fő témája a forradalomnak a hatalom züllesztő hatására végbemenő hanyatlása. A sztálini diktatúra sajátos természetének megismerése azonban Koestlert olyan radikális álláspontig hajtja, amely már nincs messze a pesszimista konzervativizmustól. […]

Koestler életének központi eseménye, az orosz forradalom, nagy reményekkel indult. Mára ez feledésbe merült, de negyedszázaddal ezelőtt még sokan őszintén várták, hogy az orosz forradalom elvezet az Utópiához. Nyilvánvalóan nem így történt. Koestler túlságosan éles elméjű ahhoz, hogy ezt ne látná, és túlságosan érzékeny ahhoz, hogy ne emlékeznék az eredeti célokra. Mi több, európai nézőpontja lehetővé teszi számára, hogy a sztálini tisztogatásokat és tömeges deportálásokat a maguk valójában lássa, nem úgy, mint Shaw vagy [Harold] Laski, akik fordított távcsövön át szemlélik mindezen eseményeket. Ezért azután Koestler levonja a végkövetkeztetést: lám, a forradalom ide vezetett. Nem marad más, mint »rövid távon pesszimistának« lenni, azaz távol maradni a politikától, egyfajta oázist teremtve, ahol magam és barátaim megőrizhetjük józanságunkat, és remélhetjük, hogy a dolgok száz év múlva valahogy majd csak jóra fordulnak. Mindennek a hedonizmus az alapja, ami elhiteti Koestlerrel, hogy a földi paradicsom kívánatos végcél. De hát akár kívánatos, akár nem – lehetetlen.” (George Orwell: Arthur Koestler, ford. „Ismeretlen szamizdatfordító” = Uő: Az oroszlán és az egyszarvú II., Cartafilus, Bp., 2000, 302.; 314–315.)

George Orwell (1903–1950)

Koestler Palesztinában, 1945

„Mint Jabotinsky Revizionista Pártjának egykori aktivistája, szimpátiával viszonyultam annak utódszervezetéhez, az Irgunhoz [amely az 1930-as, ’40-es évek Palesztinájában működött], bár nem rokonszenveztem azokkal a módszerekkel, amelyeket a szervezet tagjai újabban alkalmaztak. De késztetést éreztem arra is, hogy tisztázzam a magam számára, milyen folyamatok zajlanak [e körben] – annak érdekében, hogy megpróbáljak kiegyensúlyozott álláspontot kialakítani. Dr. Weizmann, akivel meglehetősen gyakran találkoztam abban az időben, helyeselte ezt az elképzelést – habár a bizalma nem volt feltétlen irántam revizionista múltam miatt. »Beszélj azokkal a bolond barátaiddal – mondta nekem –, és próbáld meggyőzni őket arról, hogy a felosztás [ti. az akkor még angol protektorátus alatt álló Palesztina felosztása egy zsidó és egy arab államra] az egyetlen esélyünk.« […]

1945. január elejétől augusztus 15-ig tartózkodtam Palesztinában. E hét és fél hónap nagy részét a Mint éjjeli tolvaj megalkotásához szükséges anyaggyűjtéssel, illetve a regény írásával töltöttem. Nem sokkal azután, hogy megérkeztem, kapcsolatba kerültem az Irgun és a Stern csoporttal. Mindkettő földalatti mozgalom volt; mindkét csoport vezetőjének – azaz [Menahem] Beginnek és David Friedman-Jellinnek – egyaránt 500 font nyomravezetői díj volt kitűzve a fejére. Mindkettőjükkel titokban találkoztam, jóllehet a rendőrség orra előtt.” (Stranger on the Square, 36.)

[A Beginnel való találkozóról] „Egy teljes órán keresztül beszélgettünk. Próbáltam meggyőzni, hogy ha egyszer véget ér a háború, meg fog változni az angolok Palesztinával kapcsolatos politikája, és az egyetlen remény a felosztás – abban a formában, hogy Izrael a Brit Nemzetközösség részévé válik. Begin válasza lényegében az volt, hogy nem hisz az angol politika változásában – még akkor sem, ha a Munkáspárt kerül hatalomra (ami – sajnálatos módon – korrekt előrejelzésnek bizonyult); de még ha igazam lenne, neki akkor is az a feladata, hogy a palesztin[ai] igazgatás ellen harcoljon, amely visszautasítja a holocaust túlélőinek a befogadását. Továbbá nem lenne képes rávenni a csoportjához tartozó fiúkat arra, hogy akár az akasztófa kockázatát is vállalják [az ügyük érdekében], ha azt mondja nekik: mindez félreértés volt, és az angolok végső soron kedves emberek.

Amikor a találkozó véget ért, tudatosult bennem: mennyire naiv voltam, amikor azt képzeltem, hogy bármilyen – akár a legcsekélyebb – hatást is kiválthatok [belőlük] az érveimmel. Körülbelül húsz évvel korábban közel álltam Vladimir Jabotinskyhez, az Irgun alapító atyjához – de Begin és az emberei már egy eltérő generációhoz tartoztak: kemények voltak, keserűek és fanatikusak.” (Stranger on the Square, 37–38.)

Menahem Begin (1913–1992) izraeli politikus családjával

Az Ein Hashofer kibucban, Palesztinában, 1945-ben

A Mint éjjeli tolvaj (Thieves in the Night) c. regény címlapja

[A Mint éjjeli tolvaj] „[…] címe Péter második levelének harmadik fejezetéből származik: »Az Úr napja pedig úgy jő majd el, mint éjjeli tolvaj.« Az idézet kétértelműsége saját [akkori] érzéseim ambivalenciáját tükrözte. Ez a kétértelműség Joseph, a főhős ábrázolása kapcsán is tetten érhető, akit félig angolnak, félig zsidónak alkottam meg. A regény fő témája egyfelől az Ezra Tornya kibuc létrejötte és békés fejlődése, másfelől e folyamat két ellenpontja: a mérgezett talajból kinőtt zsidó és arab terrorizmus.

Míg a korábbi trilógia (Gladiátorok, 1939; Sötétség délben, 1940; Érkezés és indulás, 1943) fő témája a forradalom etikája volt, e mű tárgya a túlélés. Amennyiben a hatalom korrumpál, a fordítottja is igaz: az üldöztetés is korrumpálja az áldozatot, csak kifinomultabb módon. A dilemma mindkét esetben az, hogy nemes célok érdekében elkerülhetetlenül nemtelen eszközöket kell igénybe venni.” (Stranger on the Square, 38. – Ambrus Katalin és Bassa László fordítását [= A. K. – B. L.: Arthur Koestler és a cionizmus, Szombat, 1992/4., 38.] néhány ponton módosítottuk – a szerk.) 

„Mélységes megelégedéssel töltött […] el, amikor megtudtam, hogy az ENSZ 1947-es, a zsidóállam megalapítására javaslatot tevő küldöttségének néhány tagja vette a fáradságot, és elolvasta a Mint éjjeli tolvajt, s a regény tett rájuk bizonyos hatást. Ez a legnagyobb jutalom, amit egy író remélhet, s […] a legfőbb vigaszom, amikor a depresszió óráiban felteszem magamnak a kérdést: a hangokkal és a tébollyal átszőtt negyvennyolc év során tettem-e valamit, ami említésre érdemes.” (A láthatatlan írás, 442.)