„Koestler érintkezésbe lépett velem egy cikkem miatt, amit Adyról írtam a Times irodalmi mellékletében. Nem Ady érdekelte, hanem József Attila, akivel Budapesten 1933-ban összebarátkozott és akit persze nagy költőnek tartott. Amikor fölmentem a dolgozószobájába, akadozva és a szavakat keresve kezdett velem magyarul beszélni. Ezért elnézést kért. Megmagyarázta, hogy nyolc éve nem beszélt magyarul. Fölajánlottam neki, hogy beszéljünk angolul. Erre kedvesen elvigyorogta magát, és azt mondta: / »Mikes, mi ketten üljünk itt a Knightsbridge-ben, a negyedik emeleten, és mi ketten beszéljünk egymással angolul? Abszurdum!« / Ekkor zártam a szívembe, és soha nem távozott onnan.” (Mikes György: Koestler = Koestler emlékkönyv, összeáll. Hidegkúti Béla, Bethlen Gábor Könyvkiadó, Bp., 1992, 98–99.)

*

„Hamarosan Arthur magyar barátja lettem – nem egyszerűen csak barát, aki történetesen magyar, hanem olyasvalaki, akinek különleges szerepe van, és kielégít egy egészen sajátos szükségletet.” (Mikes György: Egy barátság története, ford. Makovecz Benjamin, megjelenés előtt)

Mikes György (1912–1987)
(Fortepan/Becságh István/Forgács Károly)

A magyar fordítás borítója

„Amikor 1937-ben a polgárháború alatt börtönben találtam magam Spanyolországban, és minden esélyem megvolt rá, hogy kivégzőosztag elé kerülök, fogadalmat tettem: ha valaha élve kijutok innen, olyan őszinte önéletrajzot írok, amely mellett még Rousseau Vallomásai és Cellini önéletírása is álszent nyafogásnak tűnnek.

Ennek tizenöt éve. Azóta többször is nekifogtam, hogy valóra váltsam a fogadalmamat. Az első néhány oldalnál sosem jutottam tovább. Az önboncolás folyamata kétségkívül fájdalmas, de nem ez az igazi baj. A baj az, hogy morbid módon kellemes is, mint az analitikus díványa. […] Ráadásul a katarzisnak azt a hamis formáját kínálja, amelytől a művész retteg, mint a pestistől. Ami művészetnek rossz, az önéletírásnak is az. Rákényszerítettem magam, hogy folytassam, mert azt gyanítottam, erkölcsi gyávaságból irtózom annyira az egésztől, ezért viszolygok attól, hogy az önéletrajzból klinikai esettanulmányt csináljak. Sokáig tartott, míg rájöttem: ebben a műfajban az az igazság, amelyből hiányzik a művészet, rögeszméktől hangos és túlságosan harsány lesz.” (Nyílvessző…, 33.)

*

„Arról fogalmam sincs, hogy lesz-e, aki ötven év múlva el akarná olvasni bármelyik könyvemet, de azt elég jól tudom, hogy engem, mint írót, mi hajt. Száz mai olvasót odaadnék tízért, aki egy évtized múltán olvassa a művem, és egyért, aki száz év múlva teszi azt. Mindig úgy gondoltam, hogy ez kell legyen az író célja.” (Uo., 33–34.)