„Október 24-én hajnali fél háromkor megcsendült a telefonom. Arthur volt. Elmondta, hogy egy magyar újságíró barátjával az Eaton Place közelében vannak (ott volt a magyar követség), és egy közeli építkezésen összeszedtek néhány téglát; azt akarják, hogy én is azonnal menjek oda és együtt hajigáljuk be a magyar követség ablakait.

– Ha akarod, természetesen odamegyek – válaszoltam –, de megmondanád, hogy mi értelme lenne ennek az egésznek?

Azt mondtam neki, hogy ha tenni akar valamit, ahogy mindig; ha cselekedni akar, hogy kien­gedje magából a gőzt, és azt akarja, hogy én is ott legyek, már indulok is. Ám minthogy az összes lap hatalmas szalagcímek alatt tárgyalja a magyarországi eseményeket, és a rádió meg a televízió jó­formán mással se foglalkozik, talán fölösleges ilyen módon hívni fel a figyelmet a forradalomra. Dühösen kérdezte, hogy szerintem mit kellene tennie. Üldögéljen tétlenül? Bújjon vissza a jó ké­nyelmes ágyába, miközben Buda­pest utcáin harcolnak és meghalnak az emberek? – Nem hiszem – mondtam neki –, hogy sokat segít rajtuk, ha kényelmetlenebbé tesszük az ágyainkat. Vagy ha tég­lákat hajigálunk. Azt tanácsolom, hogy bújj ágyba – engem meg hagyj visszafeküdni –, hol­nap aztán találkozunk, és megbeszéljük, hogy tehetünk-e valami igazán hatékonyat.

Egy darabig hallgatott, aztán kitört – a francba a józanságoddal! –, és lecsapta a telefont.

A másnap reggeli lapokban azt olvastam, hogy tizenhárom téglával betörték a magyar követség épületének ablakait. A jelenlétem tehát nem volt elengedhetetlen.” (Mikes György: Egy barátság története)

(Fotó: Madame Yevonde, 1958)

Koestler: A magyar írókhoz, Irodalmi Ujság, 1957. május 15., 9.

1957. május 15-én a londoni Irodalmi Ujság közli egy rövid magyar nyelvű cikkét A magyar írókhoz címmel.

*

„Mint magyar születésű angol állampolgár, ki angolul ír, de álmában még magyarul motyog, úgy érzem magam köztetek, mint egy emigráns a négyzeten, szökevény a szökevények táborából. Két megjegyzést engedjetek megtennem, mint öreg ex-emigráns az újonnan jötteknek.

Az első a száműzött író fő kínjára vonatkozik. A fő kín számomra nem a nyomorgás volt, sem a honvágy, sem az emigráció atmoszférája, amely félig fázó sivatag, félig fullasztó gettó. A fő kín az volt, hogy írás közben képzeletem előtt csak egy olvasó szerepelt: a fordítóm. Hozzá beszéltem, akarva nem akarva hozzá alkalmaztam a stílusomat, az ő számára rágtam péppé a gondolatot, mint varjú fiókájának előrágja a gilisztát. Ami a gazdaország olvasóközönségével való kapcsolatot illeti, ez ellen a kín ellen nincs orvosság.

De ami az otthoni kultúrát illeti, az emigráns írónak példátlanul felelős missziója van. Nem a propagandaakciót értem ezalatt: a rádiót, a röpiratot – mindez fontos, nagyon fontos, de az emigráns írónak a missziója súlyosabb és több. Ő képviseli, ő biztosítja a rab nemzet kultúrájának a kontinuitását. Ő az őrzője a múlt hagyatékának, ő védi ennek a hagyatéknak az igaz lényegét a jelen és a múlt hamisítói ellen. A múltat sem visszahozni, sem eltörölni nem szabad és nem lehet; mindkét próbálkozás vétek a szellem ellen. Az emigráció missziója a hídépítés. Sok sikert, jó szerencsét az építészeknek.” (Arthur Koestler: A magyar írókhoz, Irodalmi Ujság [London], 1957.  május 15., 9.)

Háy Éva és Háy Gyula (Fortepan / Hunyady József)

„Mialatt Gyuszi [Háy Gyula] a börtönben volt, váratlanul több szép csomag érkezett Angliából. Tea, kávé, kakaó, csokoládé és egyszer egy nagyon meleg férfikardigán. Feladó nélkül. Hiába törtem a fejem, ki lehet a kuláns [előzékeny] ajándékozó, nem tudtam rájönni. Nem úgy, mint a havonta rendszeresen érkező kisebb pénzösszegeknél. Ezeket nyíltan Albert Camus küldte, aki az éppen neki ítélt irodalmi Nobel-díját osztotta szét az elítélt írók családtagjai és a még szabadlábon lévő, de üldözött írók között.

Mint sokkal később kitudódott, a csomagokat Arthur Koestler és Ignazio Silone küldték ifjúkori barátjuk ismeretlen feleségének.” (Háy Éva: A barikád mindkét oldalán, Osiris, Bp., 2000, 274.)

Nem sokkal az 1956-os forradalom leverése után – visszatér Londonba egyik legjobb barátja, az 1938 után hosszabb ideig angliai emigrációban élő, majd 1949 és 1956 között Magyarországon politikai okokból bebörtönzött Ignotus Pál.

*

[Mikes György Ignotus Pálról] „Arthur másik magyar barátja volt […]. Még a budapesti időkből ismerték egymást. Pali sikeres újságíró volt, esszéista, szerkesztő és roppant irodalmi tekintély; kiváló és köztisztelet­ben álló ember, aki bátran kiállt a nácizmus ellen, amikor Arthur még filléres gondokkal küsz­kö­dött, gyakorlatilag hontalan volt, jószerivel ismeretlen, és abban reménykedett, hogy sikerül elad­nia egy darabját [az Alkony-bárt] az egyik budapesti színháznak […]. Pali volt az egyetlen a »londoni magyarok« közül, aki még azokból a küzdelmes idők­ből ismerte Arthurt, és valamiképpen még mindig helyzetének akkori magaslatairól pillantott le rá. Amikor Londonban találkoztak, Pali a BBC-nél dolgo­zott, és a háború után a magyar követség sajtó­attaséja lett. 1949-ben – noha minden barátja könyörgött, hogy ne tegye – visszautazott Bu­dapestre, hogy részt vegyen atyja temetésén; letartóztatták és hét évet töltött börtönben. Az 56-os forradalom után sikerült csak újra külföldre jutnia. Mire ismét Londonba került, Arthur már világhírű író volt, és Pali lett a nincstelen menekült, az új helyzet azonban nem változ­tatott a viszo­nyukon. Pali volt az egyetlen, aki nem tudott tisztelettel és csodálattal tekinteni Arthurra, s mindig megmaradt a szeme sarkában valami furcsálkodó kis csillanás, mintha azt mondaná: nézze meg az ember, hogy ez a kis Koestler hova nem jutott!…” [Kiemelés tőlünk – a szerk.] (Mikes György: Egy barátság  története)

*

„Arthur magyarsága [az 1950-es évek második felétől] meglehetősen gyorsan javult; már választékosan, folyékonyan és minden idegen akcentus nélkül beszélt, de gyakran nem találta a pontosan odaillő szót. Tőlem vagy [Ignotus] Palitól kért segítséget, és sosem érte be valami felületes szinonimával; neki a mot juste [megfelelő szó] kellett, és nem bán­ta, ha olykor csak nagy sokára találtuk meg.” (Mikes György: Egy barátság története)

Ignotus Pál (1901–1978)
(Fotó: Geroges Maiteny)

Koestler: A század párbaja, Irodalmi Ujság, 1957. október 23., 9.

1957. október 23. A londoni Irodalmi Ujság közli A század párbaja című írását, amely a hasznosság és az erkölcs viszonyát tárgyalja.

*

„A vonatot a hasznosság mozdonya hajtja, de az erkölcs rajta a fék. A kettőnek mindig ellentétes, ellenséges a hatása. Nem lehet légüres térben dönteni az egyik vagy a másik javára. Csak ideiglenes, átmeneti ide-oda igazgatásról lehet szó, aszerint, hogy milyen pályán fut a vonat. Kétszáz évvel ezelőtt, mikor a vonat zihálva kapaszkodott fel a feudális Franciaország mocsaraiból az emberi jogok világossága felé, a döntés a mozdony mellett és a fék ellen szólt volna. Egy ideje azonban – körülbelül a tizenkilencedik század második fele óta – etikai fékeinkről egyre inkább elfeledkezünk, míg végül is a mozdony, a totalitárianizmus hajtóererjétől kergetve, gyilkos rohanásnak indult, mint az ámokfutó. Ha le nem fékezzük, a vonat kisiklik.

Nem tudom, létezik-e az, amit a filozófusok etikai abszolutumnak neveznek, de tudom, hogy úgy kell cselekednünk, mintha létezne. Az erkölcsöt ki kell szabadítani a hasznosság láncaiból; szavak és tettek fölött aszerint kell ítélkeznünk, amennyit önmagukban érnek és nem elfogadni őket, mint holmi hevenyészett kötélhágcsót, ami távoli, ködös célokhoz vezet. A kötelet már úgyis megette a moly: rajta a paradicsomba kúszni nem lehet.” (Koestler: A század párbaja, Irodalmi Ujság, 1957. október 23., 9.)

1957 folyamán Szabó Zoltán – folytatásokban – megjelenteti naplójegyzeteit a londoni Irodalmi Ujságban, Kívülről címmel. E szövegében eleven, szellemes, kissé ironikus színezetű portrét rajzol barátjáról, Koestlerről.

*

„[…] benne testesül meg a nemzetiség diadala: ő maga Angliában honos, művei francia és amerikai olvasókban találtak leginkább befogadóra. Magyarországon csak született és nevelkedett, kamaszkoráig. Húszévesen mentornak választotta Németh Andort Bécsben. Volt újságíró Berlinben, halálraítélt Spanyolországban, táborlakó Franciaországban, volt mozgalmi ember, átrepült – még Zeppelinen – az Északi Sark fölött, cikkeit németül, nagyobb műveit angolul írta, a világ más nyelveire csak lefordították; kutyát az elhagyott ebek menhelyén keresett, korcskutyát, feketét s Attilának nevezte el. Talán azért, amiért Illyés párizsi regényének címébe a hunokat iktatta be. Amikor először láttam, kandallója fölött egy Courbet-kép vonta magára pillantásomat. Csordától elkóborolt marha bőg a képen, az erdőszélen. »Bús tehén« – mondotta ő s a két magyar szó egy csöppet megállt a levegőben az angol beszélgetések csendes áramai közt, kettéosztva a jelenlevőket: magyarokra és nem magyarokra…” (Szabó Zoltán: Kívülről, Irodalmi Ujság, 1957. május 15., 6.)

Gustave Courbet (1819–1877) egyik „bús tehene”

Szabó Zoltán levele Koestlernek, 1958. január 27.

„E pillanatban […] az 1958–59-es program tervezésénél tartok. S a policy [irányelv] ugyanaz, hogy fordított műveket nem közlünk, de ennek ellene mond az a személyes és konok nézetem, amely szerint Koestler Arthur, ha nem is szónak pengése, de szívnek dobbanása szerint magyar író. Magadra vess, ha ezt a meggyőződést önéletrajzod két kötetével [a Nyílvessző a végtelenbe és A  láthatatlan írás című művekkel], valamint a forradalom alatt személyesen énbennem s nemcsak bennem, kialakítottad. […] Légy szíves […] considerálni [megfontolni], hogy azt a nemzeti szégyent, hogy az alkalmatlan történelmi helyzetek miatt csak magyarul nem jelentél meg, sürgősen reparálni [orvosolni] kell. […]

Persze úgy volna jó, ha a két kötetet egy vaskosabb kötetté lehetne összevonni, s az igazi gyönyörűség az volna, ha kedved támadna a magyar fejezeteket egy csöppet kiegészíteni. (Mint egyszer említettem Neked, ezekben a kor több jellemző alapvonása remekül bontakozik ki, a magyar utókor és az olvasó számára is.)” (Részletek Szabó Zoltán Arthur Koestlernek írt leveléből, 1958. január 27. – Koestler-hagyaték, 31. doboz, Ms 2359/2., 445–446.)