Az Alvajárók címlapja

„Koestler évek előtt visszavonult a politikai irodalomtól. Aki még ma is csüng a ledöntött hamis bálványon, azon már úgyse lehet segíteni – gondolja, az már nem is a bálványhoz, hanem kétesen boldogító saját vakságához ragaszkodik. Visszakanyarodva bécsi diákéveinek természettudományos tanulmányaihoz, Koestler az utolsó években egy vaskos könyvön dolgozott, amely elmondja az ember lassan változó vízióját a világegyetemről, a korai görögöktől Newtonig. Alvajárók a címe, jövő év [1959] elején jelenik meg; a Keplerről szóló remek fejezetet az Encounter decemberi száma közölte.” (Cs. Szabó László: Jó éjt! Reggelre ne feledd a pénzt [1958] = Uő: Hazajáró lélek, MMA Kiadó, Bp., 2018, 227.)

„A mű egyik tengelye […] annak vizsgálata, hogy az adott kor társadalmát befolyásoló ideológiák hogyan viszonyulnak a kutató elméhez, milyen az ideológiák korlátozó vagy serkentő hatása magára a megismerési folyamatra.

A másik tengely pszichológiai természetű. Koestler egyik későbbi könyve [A teremtés] az alkotó folyamat biológiai és pszichológiai mechanizmusaival foglalkozik […], de már az Alvajárókban feltűnik az író zseniális készsége arra, hogy az alkotó ember belső lehetséges történéseit felderítse, bemutassa; összekapcsolja a személyiség fejlődését az adott kor lehetőségeivel […]. [A műben] […] hiteles képet kapunk a szereplőkről, különösen Kopernikuszról, Keplerről, Galileiről, amelyek persze nem egyeznek azokkal a magasztos, aranyozott ikonokkal, amelyeket a szabványos tudományos propaganda szolgáltatott […] róluk, de érthetővé teszik a tudós személyiségét, megmutatják a valódi zsenialitás esszenciáját és szerepét az alkotó folyamatban.” (Csányi Vilmos: Az Alvajárók magyar kiadása elé = Koestler: Alvajárók, Európa, Bp., 1996, ford. Makovecz Benjamin, 14.)

A magyar fordítás borítója

A lótusz és a robot címlapja

„Nézzünk szét bárhol a térképen, az arab országoktól Indonéziáig, a nyugati típusú parlamentáris demokrácia nem »igazán jó« ázsiai exportcikk. Illúzió volt eleve, hogy egyetemes gyógyszernek tekintették. Még Európa kontinentális felének némely nagy országában sem működött megfelelően; ha ilyesmit erőszakkal tuszkolnak le egy ország torkán, fuldoklási tünetek következhetnek, hányás. S ha az adminisztráció ragaszkodik a keserves módszerekhez, a rendszer összeomolhat – Indiában is bekövetkezhet a többi ázsiai ország esete; a legjobb változat, hogy egy jóakaratú diktátor kerül hatalomra, mondjuk, mint Kemal, Szukarno, Ayub; a legrosszabb esetben a kínai totalitáriánus modell következik – lásd a figyelmeztető jeleket: Kerala, Nyugat-Bengália, netán Andhra. / Alternatív megoldás csak sajátságosan indiai alapokon adódhat.” (Koestler: India [A lótusz és a robot, I. rész] Terebess Kiadó, Budapest, 1999, ford. Tandori Dezső, 135–136.)

„A bhúdan mozgalom [Gandhi elveire épülő indiai társadalmi reformmozgalom az 1950-es, ’60-as években] vetélytársaként több új áramlat, irányzat is jelentkezik, szószólóik azt javasolják, hogy itt a nyugati típusú demokráciát – melyet gépiesen másolnak le igen fejlett ipari, városi társadalmakról – helyettesíteni lehetne »földközeli demokráciával«, mely az indiai önigazgatás hagyományos alapsejtjeire épülne, a falusi közigazgatásra, párban a kézművesség és a háziipar ugyancsak helyi elemeivel. / […] adódik az a következtetés, hogy ha a nyugati minták másolása Indiát zsákutcába vezette, melyből magának e nemzetnek kell megkeresnie a ki- vagy visszautat, ugyanúgy igaz az is, hogy India, megannyi szent szamádhi [tudat feletti szellemi tapasztalat]-igyekezetével egyetemben sem jelenthet spirituális gyógymódot a nyugati civilizáció sok-sok bajára és veszedelmére.” (Uo., 136.)

A lótusz és a robot I. részének címlapja

A lótusz és a robot II. részének címlapja

„A nyugati ember […] vagy Narcisszus attitűdjével csodálgatja magát a tükörben – vagy a borotválkozótükör változik át Dorian Gray arcképévé. Ha a leginkább »nyugatizálódott« ázsiai állam tükrében nézzük magunkat, az utóbbihoz hasonló kísérteties élményünk adódhat; a tükör olyan robot képét mutatja, amibe eleve beépítették a nyombélfekélyt is. Innen adódik heves reakciónk is: a megfordított távcsővel nézett lótuszország [a lótusz itt a tökéletes kifinomultságot, csiszoltságot szimbolizálja] felébreszti nosztalgiánkat a Bűnbeesés előtti aranykor iránt; a robotföld, melyet a tükör villant vissza, riasztó önarcképünk. Ez, persze, eltúlzott »válasz« a részünkről, mert amit a tükör mutat, Japánnal kapcsolatban az igazságnak nagyjából csak a fele, s a másik fele szól csupán rólunk, »a Nyugatról«. De ez a »fél« mindössze az, ami közös, és itt található a súrlódások oka.” (Koestler: Japán [A lótusz és a robot, II. rész], Terebess Kiadó, Bp., 1999, 17.)

[Részlet Timothy Leary amerikai pszichiáter egyik leveléből, amelyet Koestlernek írt az 1960-as évek elején]

„Együtt dolgozom Aldous Huxley-val, Alan Watts-szal (a Zen-buddhizmus jeles kutatója), valamint Allen Ginsberggel. Hisszük, hogy a peyote kaktusz kivonata (a meszkalin) és egyes gombák (pszilocybin) lehetőséget kínálnak a tudat kitágítására, az érzetek megváltoztatására és az absztrakciók kiküszöbölésére.

A megfelelően felkészült egyén számára az egész lelket megrázó misztikus élményt nyújtanak. Emlékszel a Franco börtönében átélt megvilágosodásra? Nagyon hasonló ahhoz, amit nyújtani tudunk. […]

Ezt az élményt elsősorban kiemelkedő alkotó embereknek ajánljuk föl. Művészeknek, költőknek, íróknak, tudósoknak. Rengeteget tanultunk azáltal, hogy meghallgattuk őket... […]

Ha érdekel a dolog, küldök neked néhány gombát… Szeretném hallani a te véleményedet is.” (Idézi Koestler: Retúrjegy Nirvánába = A jógi és a komisszár, 190–191.)

Timothy Leary (1920–1996) amerikai pszichiáter

Faludy György (1910–2006)

„A »Sötétség délben«-t a XX. század »Candide«-jának szoktam nevezni; ugyanígy hasonlíthatom Koestler szerepét Voltaire-éhoz, aki maga is kiállt minden igaz ügyért, még akkor is, mikor praktikus haszna nem volt, mint például amikor évekig harcolt egy igazságtalanul kivégzett protestáns posztumusz becsületéért. Koestler praktikusabb volt, de Voltaire-énél jóval nehezebb helyzettel kellett megküzdenie. Az angolok, akik megmentették életét és kihozták Franco börtönéből, rossz néven vették tőle, hogy náluk megtelepedett »idegen« létére ugyanezt teszi. Még sérelmesebbnek tekintették, ha az angol belpolitikába szólt bele, még akkor is, ha egyetértettek vele. Így történt ez, amikor Koestler a halálbüntetés eltörléséért vívta konok küzdelmét az angol sajtóban [az 1950-es évek közepén], és győzött. Még jellemzőbb példa volt erre, amikor a hatvanas évek elején cikksorozata jelent meg az Observerben, arról, hogy mi a baj az országgal. Mindaz, amit írt, ma közhely; akkor félelmetes újdonságnak hatott: hogy versenyképtelen iparral nem lehet jól élni, hogy amit az uralkodó osztály kapzsiságával nem tudott elérni, a szakszervezeti vezetők kapzsisága el fogja érni, mármint hogy tönkreteszik Angliát stb. A cikksorozat megjelenése után Koestler panaszkodott, hogy angol barátai jó része nem köszön vissza néki. Amikor minden jóslata bevált, egyesek »az egyetlen angol patriótának« hívták, de az elmaradt barátok továbbra is elfordultak.”  (Faludy György: Koestler Artúr siratója = Koestler emlékkönyv, 119–120.)