Koestler újabb gyűjteményes kötetének, a Bricks to Babel-nek a címlapja

„Ez a könyv összegzése (és egyúttal folytatása) azoknak a munkáknak, amelyeket az utóbbi huszonöt évben publikáltam, mivelhogy a politikai regény- és esszéírástól az élettudományok felé fordultam, azaz az emberi elme fejlődése, kreativitása és patológiája felé.

Az ilyen típusú összegzésnek megvannak a maga nehézségei. Amikor a szerző összegzést ad egy tudományos értekezés vagy könyvfejezet végén, feltételezheti, hogy annak tartalmai még frissek az olvasó elméjében. Jelen esetben ez nem áll fenn, hiszen e munkámban arra tettem kísérletet, hogy kiemeljem az eszmei lényegét néhány olyan könyvnek, amelyeket a befogadó évekkel ezelőtt olvasott, ha egyáltalán módja nyílt erre. Így soha nem lehettem biztos abban, hogy mennyire kell magától értetődőnek vennem, amit leírok, és milyen mértékben kell ismételnem magamat. Lehetséges, hogy az olvasónak alkalmanként déjà vu- vagy déjà lu-érzése lesz akkor, amikor kiragadok néhány sort vagy akár teljes bekezdéseket korábbi könyvekből.

Ugyanakkor remélem, hogy igazolni tudom: e munkák átfogó rendszerré állnak össze. Olyan rendszerré, amely elutasítja a materializmust és új megvilágításba helyezi az emberi természet fogalmát.” (Arthur Koestler: A szerző jegyzete [technikai előszó], részlet = Uő: Janus. A Summing Up, Random House, New York, 1978 [oldalszám nélkül])

„Thatcher a Sötétség délben-t úgy tartotta számon, mint az olyan művek egyikét, amelyek a legjelentősebb hatást gyakorolták a politikai pályafutására. 1979-ben, röviddel azelőtt, hogy elfoglalta miniszterelnöki hivatalát, arra kérte Koestlert, hogy keresse fel. Celia Goodman szerint végül úgy döntött, hogy ő látogat el a Montpelier Square-re [Koestler házába], talán azért, mert Koestler túlságosan rossz egészségi állapotban volt ahhoz, hogy elmehessen hozzá. Politikai szempontból mindez nem tette súlytalanná találkozójukat, ugyanakkor Arthur egy kicsit beleszeretett Thatcherbe; azt mondogatta: »Thatcher nagyon nőies, és vonzerejét ki is használja.« Koestler később meghívást kapott az első olyan közösségi alkalmak egyikére, amelyeket Thatcher azután kezdeményezett, hogy beköltözött a Downing Street 10. alatt lévő rezidenciájába. Thatcher politikai szövetségesének tartotta Koestlert, és úgy tekintett rá, mint annak az értelmiségi körnek az egyik lehetséges tagjára, amelyet a közvetlen környezetéhez tartozó gondolkodók vezetnek – olyanok, mint Hugh Thomas. Thomas 1982 szeptemberében levelet írt Koestlernek, és megpróbálta rábeszélni arra, hogy »keresse fel a miniszterelnököt, és beszélgessen vele«. Koestler súlyos egészségügyi problémái miatt tétován reagált a meghívásra, de nem hagyott kétséget afelől, hogy kivel rokonszenvezik: »más körülmények között szívesen elfogadtam volna a meghívást.«

Julian Barnes szerint Koestler tudatában volt annak, hogy egyes angol miniszterelnökök előszeretettel támaszkodnak olyan közép-európai tudósokra, mint Thomas Balog, Peter Bauer és Nicholas Kaldor, de úgy döntött, hogy nem játszik hozzájuk hasonló szerepet. »Hízelgett neki Mrs. Thatcher figyelmessége; de elutasítóan viszonyult a rá osztott szerephez; közölte vele: ’Nem leszek az Ön magyar guruja.’« Lehetséges, hogy ezt mondta Barnes-nak, de a Thomashoz írt levele azt sugallja: megragadta volna az alkalmat, hogy – valamilyen szinten – éljen a befolyásával, ha fiatalabb, illetve ha jobb egészségi állapotnak örvendett volna.” (David Cesarani: Arthur Koestler. The homeless mind, 527.)

Az idős Koestler