Arthur Koestler 1957. május 15-én, a londoni Irodalmi Ujságban megjelent cikkét Szabó László olvassa fel.
A magyar írókhoz (1957)
Mint magyar születésű angol állampolgár, ki angolul ír, de álmában még magyarul motyog, úgy érzem magam köztetek, mint egy emigráns a négyzeten, szökevény a szökevények táborából. Két megjegyzést engedjetek megtennem, mint öreg ex-emigráns az újonnan jötteknek.
Az első a száműzött író fő kínjára vonatkozik. A fő kín számomra nem a nyomorgás volt, sem a honvágy, sem az emigráció atmoszférája, amely félig fázó sivatag, félig fullasztó gettó. A fő kín az volt, hogy írás közben képzeletem előtt csak egy olvasó szerepelt: a fordítóm. Hozzá beszéltem, akarva, nem akarva hozzá alkalmaztam a stílusomat, az ő számára rágtam péppé a gondolatot, mint varjú fiókájának előrágja a gilisztát. Ami a gazdaország olvasóközönségével való kapcsolatot illeti, ez ellen a kín ellen nincs orvosság.
De ami az otthoni kultúrát illeti, az emigráns írónak példátlanul felelős missziója van. Nem a propagandaakciót értem ezalatt: a rádiót, a röpiratot – mindez fontos, nagyon fontos, de az emigráns írónak a missziója súlyosabb és több. Ő képviseli, ő biztosítja a rab nemzet kultúrájának a kontinuitását. Ő az őrzője a múlt hagyatékának, ő védi ennek a hagyatéknak az igaz lényegét a jelen és a múlt hamisítói ellen. A múltat sem visszahozni, sem eltörölni nem szabad és nem lehet; mindkét próbálkozás vétek a szellem ellen. Az emigráció missziója a hídépítés. Sok sikert, jó szerencsét az építészeknek!