Arthur Koestler memoárjának részletét Szabó László felolvasásában hallhatjuk.
Nyílvessző a végtelenbe (1951–52, részlet)
„Amikor 1937-ben a polgárháború alatt börtönben találtam magam Spanyolországban, és minden esélyem megvolt rá, hogy kivégzőosztag elé kerülök, fogadalmat tettem: ha valaha élve kijutok innen, olyan őszinte önéletrajzot írok, amely mellett még Rousseau Vallomásai és Cellini önéletírása is álszent nyafogásnak tűnnek.
Ennek tizenöt éve. Azóta többször is nekifogtam, hogy valóra váltsam a fogadalmamat. Az első néhány oldalnál sosem jutottam tovább. Az önboncolás folyamata kétségkívül fájdalmas, de nem ez az igazi baj. A baj az, hogy morbid módon kellemes is, mint az analitikus díványa. […] Ráadásul a katarzisnak azt a hamis formáját kínálja, amelytől a művész retteg, mint a pestistől. Ami művészetnek rossz, az önéletírásnak is az. Rákényszerítettem magam, hogy folytassam, mert azt gyanítottam, erkölcsi gyávaságból irtózom annyira az egésztől, ezért viszolygok attól, hogy az önéletrajzból klinikai esettanulmányt csináljak. Sokáig tartott, míg rájöttem: ebben a műfajban az az igazság, amelyből hiányzik a művészet, rögeszméktől hangos és túlságosan harsány lesz. Röviden: minden művészetben van egy adag exhibicionizmus – de az exhibicionizmus nem művészet.
Van még egy probléma a lényeges anyag kiválogatásának kényes gondja körül. Ott ugyanis a kérdés: lényeges, de kinek? Nyilván az olvasónak. De mifajta olvasó lebeg az író lelki szeme előtt? Nos, legalább erre a kérdésre egyértelmű választ tudok adni. A »krónikásösztön« mindig a még meg nem született, jövőbeni olvasóra irányul. Lehet, hogy ez önhitten hangzik, pedig csak a természetes igényt fejezi ki. Arról fogalmam sincs, hogy lesz-e, aki ötven év múlva el akarná olvasni bármelyik könyvemet, de azt elég jól tudom, hogy engem, mint írót, mi hajt. Száz mai olvasót odaadnék tízért, aki egy évtized múltán olvassa a művem, és egyért, aki száz év múlva teszi ezt. Mindig úgy gondoltam, hogy ez kell legyen az író célja.”