 | „Az elképzelés az volt, hogy van egy regény, van egy író, és előre haladva a történetben a kommunista és a náci diktatúra közös nevezőre kerül… Sehogy se ment a munka, fordítottam helyette, és egyszer a kezembe nyomták egy Richartz nevű német szerző Irodatörténet című regényét. Egy nagy irodaház tisztviselői életének banalitását meséli el a nyugat-német gazdasági csoda körülményei között. Az utolsó fejezet címe Inventar, azaz Leltár volt, és ebben – egy kicsit az új regény módszereivel – nagy körmondatokban leírja mi minden található az asztalon: radírgumi, gépírópapír, indigó, tolltartó, golyóstoll stb., stb. Hallatlanul élveztem a fordítást, és ahogy befejeztem, másnap vagy talán pár nap múlva, leírtam az első mondatokat: »Az öreg az iratszekrény előtt állt. Gondolkodott.« A két könyvnek semmi köze nincs egymáshoz, a regény inkább csak karikatúra volt, de nekem stilisztikai fürdő volt, s megadta, nem is annyira a kezdőlökést az első mondathoz, hanem a könyv egész struktúráját. Abban a pillanatban teljesen világos lett, hogy két részből áll majd…” (Interjúrészlet) |
A kudarc gépiratlapja (variáns)
Az író javításai a regény első részének folyóiratbeli megjelenése után (Kortárs, 1983. február) | „…de nagyon problematikus volt, hogy az első miként kapcsolódjon a másodikhoz, és akkor eszembe jutott az álom… Történetesen megint Szigligeten voltam, délután aludtam, majd hirtelen fölébredtem, odaültem az íróasztalhoz, és leírtam azt az álomjelenetet, amely a második és az első fejezetet összeköti. Ez az álomrész, amit még félkábultan, rögtön alvásból ébredve írtam, megadta a második rész stílusát is, megragadhatóvá lett, és aztán valahogy így tisztult tovább. Legalább két évig gondolkodtam rajta meddőn, de közben mégse hiába, mert úgy látszik, hogy lassacskán mégis összeállt valami. Végül is az írást hosszú, tudatos munka előzi meg, a napi kudarcokat pedig mindig folytatni kell. Amit írok, másnap elolvasom, és rendszerint úgy ahogy van, kivágom a szemétbe, mert rossz, aztán újra kezdem, másképpen, s lassan kezelhetővé válik a szöveg. Az viszont csodálatos élmény, amikor valami egyszer csak folytatható lesz: na lám, megvan, megy ez, csak csinálni kell!” (Interjúrészlet) * „Nem álmodtam bele magam kitalált történetekbe; még azzal sem tudtam mit kezdeni, ami megesett velem. Egyszer sem csengett fülembe az elhivatás parancsszava, tapasztalataim összessége csak fölöslegességemről tudott meggyőzni, fontosságomról sosem. Nincs birtokomban a megváltó szó; nem érdekelt a tökéletesség, sem a szépség, amelyről azt sem tudom, hogy micsoda. A dicsőség gondolatát aggkori önfertőzésnek tartom, a halhatatlanságét egyszerűen csak nevetségesnek. Nem azért fogtam bele regényembe, hogy hitelesített foglalkozásom legyen. Ha művész volnék, szórakoztatnám vagy tanítanám az embereket; a művem érdekelne, és nem az, hogy miért állítottam elő egy művet. Ha mindezt lehántom, makacs szenvedélyemre végül csak egyetlen magyarázatot találok: talán azért kezdtem írni, hogy bosszút álljak a világon. Hogy bosszút álljak, és hogy elnyerjem tőle amiből kirekesztett. Mellékvesém, amelyet Auschwitzból is épen mentettem ki, talán túl sok adrenalint termel. Miért is ne? Végül is az ábrázolásban olyan hatalom rejlik, amelyben egy pillanatra elcsitulhat az agressziós ösztön és létrehozhatja a kiegyenlítődést, az átmeneti békét. Talán ezt akartam, igen: csak képzeletben ugyan és művi eszközökkel, de hatalmamba keríteni a valóságot, amely – nagyon is valószerűen – a hatalmában tart; alannyá változtatni örökös tárgyiságomat, névadónak lenni megnevezett helyett. Regényem nem más, mint válasz a világra – a válasz egyetlen módja, úgy látszik, ami tőlem telik. Kinek is címezhettem volna ezt a választ, ha – miként tudjuk – az isten meghalt? A semminek, ismeretlen embertársaimnak, a világnak. Nem imádság lett belőle, hanem regény.” (A kudarc) |
