„Ötéves voltam, nem tudtak velem mit kezdeni, senkinek sem volt ideje rám, ezért kellett a szüleimnek intézetbe adniuk, ami kispolgári mércével nagyon előkelő dolognak számított. Először borzasztóan hiányoztak a szülők, nem értettem, hogy miért váltak el, nem tudtam beletörődni az élet eme igazságtalanságába. Később aztán megszoktam az intézetet, szerettek, nem volt különösebb problémám. A Munkácsy Mihály utca 21-ben működött ez az intézet, egy meseépületben, amelyet azóta teljesen tönkretettek, a Kaddisban írok is róla." (Interjúrészlet)

*

„Apám vasárnap délelőttönként sétálni vitt. […] Akkoriban Budapest szép város volt. Szép város ma is, de akkor tiszta is volt. És a vasárnapi elegancia! A női kalapok! Az őrségváltás a Várban! A Duna-korzó! Tavasszal apám felvitt a sétahajóra, a Zsófia sétahajóra. Rohantam, hogy helyet foglaljak »az orrban«. Apám apró sakktáblát vett elő a zsebéből és tűzködte a pici, nyéllel fölszerelt bábukat. Lépten-nyomon valamilyen meglepetés várt, kalandok leselkedtek rám minden utcasarkon. […] A Párizsi Nagyáruház kirakatában fehér süveges szakács dobálta a magasba serpenyőjéből a palacsintát. Mindet elkapta. Megsütötte, és tíz fillérért meg lehetett vásárolni. De apámnak nem mindig volt tíz fillérje. Ilyenkor méltatlankodtam. Sóher vagyok – mondta az apám. Nem megy az üzlet. Ez lehengerlő érv volt. Ráadásul nem is értettem. Hová menjen az üzlet a Koszorú utcából, ahol a rendes helye volt?”  (K. dosszié)

„Miért nem tudom elfelejteni az apámtól kapott első büntető jellegű pofont? Az eset az internátusban történt, egy délben, az intézet hálószobájában, ahol kettőnkön kívül senki sem tartózkodott. Apám valamikor azt mondta, hogy ha éhes vagyok, nyissak számlát a sarki fűszeresnél – Ácsnak hívták a fűszerest, a Szondi és a Munkácsy Mihály utca sarkán volt a boltja, egy pincehelység –, és vásároljak ott hitelre pótlást. Egész héten téliszalámis vajas zsömlyét ettem. Elképzelhető, hogy apámnak sok pénzt kellett kifizetnie (ugyan mennyi lehetett?). Hisz mindegy, ha egyszer apám szegény volt, és az én téliszalámizásomat nyilván afféle kicsapongásnak tekintette.” (A végső kocsma)

„A legérdekesebbek a nyaralások voltak, amelyekre az apám befizetett. Följártunk Csehszlovákiába, valahol a Kárpátokban volt egy Baldóc nevű nyaralóhely, jó levegővel, színpaddal, ahol érdekes előadások voltak. De a legérdekesebb az volt – Magyarország még nem állt hadban, tehát valószínűleg ’39-ben lehetett –, amikor elmentünk Olaszországba, Porto Rose, Pirano, Santa Lucia környékére, Trieszten keresztül. Tízéves voltam, és Triesztbe érve először láttam fasisztákat. Kinéztem a szálloda ablakán, ott vonultak az utcán a katonák, és ez borzasztóan tetszett. Kimentünk a kikötőbe, állt egy óriási nagy kivándorló hajó, Jeruzsálem, vagy Izrael, ilyesféle neve volt. Trieszt után elmentünk Porto Roséba, amely a tenger fölött húzódik, és közvetlenül a szállásunk alatt hidroplánoknak készült hangár volt. Minden reggel négykor, ötkor, amikor virradt, rohantunk az ablakhoz, hogy végignézzük, amint a hidroplánok leszállnak a tengerre, majd gurulnak vissza a hangárba…”

„Arra is emlékszem, hogy milyen barátságosak voltak a gyerekek, soha életemben ilyennel nem találkoztam. Lementünk fürödni, kristálytiszta volt a tenger, szandolinokon eveztek az olasz vagy talán horvát gyerekek, nem tudom, mindenesetre olaszul beszéltek. Mikor megcsodáltam az egyik szandolint, a fiú kiszállt, s azt mondta, tessék, ülj bele. Elképesztő volt, Magyarországon, ha el mertem volna kérni egy gyerek csónakját, evezővel vágott volna fejbe. Szép, érdekes tájakat ismertünk meg. Az intézet tulajdonképpen mély nyomokat hagyott bennem, meg is írtam a Kaddisban…” (Interjúrészlet)

*

„Az esős reggelek, az esős hétfő reggelek, amikor apám egy újabb hétre megint visszavitt az intézetbe. Minden hétfő reggel esős hétfő reggelként él az emlékezetemben, ami persze képtelenség, de jellemző, mondtam a feleségemnek. […] Mert a legfiatalabb lakója voltam az intézetnek…  Álltunk a helyünkön, kimosakodva, fényesen, éberen, éhesen. (Mindig éhes voltam, éhes.) Az asztalfőn a tanár, minden asztalfőn egy tanár. Elrebegett egy imát. Rövid, óvatos, mondhatni, diplomatikus imádságot. Ügyelni kellett, hogy se zsidó, se valamelyik keresztény kánon szerinti ne legyen, vagyis hogy zsidó is legyen meg keresztény is, minden isten egyforma örömére. Add meg, Urunk, a mindennapi kenyerünket – mondjuk, nem biztos, de valami efféle.” (Kaddis a meg nem született gyermekért)

„Miután elváltak, anyám hamarosan beleszeretett a Magyar Aszfalt nevű vállalat cégvezetőjébe, Seres Lászlóba, azt hiszem, ő volt anyám életének egyetlen igazi szerelme. Anyám kezdettől fogva Budán akart lakni, úgyhogy idővel két külön világom lett. Apáméknál a Baross utcában, anyáméknál a Zivatar utcában.” 

„Apám 1940-ben vette el Bien Katót, aki igazi kispolgári zsidó családból származott. Valójában nem szerettem ezt a Kató nénit, nem volt számomra elég tiszta, a gondolkodásmódja lapos és ízléstelen volt, és mint utóbb kiderült, még ki is rabolta a nagyszüleimet. Apám házasságát követően a Tömő utcából a Baross utca 77-be költöztünk.” (Interjúrészlet)

„Megérkezve a távoli Baross utcából, anyáméknál többnyire le kellett vetnem a ruhámat, s valami elegánsabb öltözékkel fölcserélnem, ami anyám ízlésének megfelelt. Előtte a csillogó fürdőszobában megfürdetett, és a hajamat is megmosta, habzó samponokkal: ő ezen a szótlanságában annyira beszédes módon éreztette velem az apámékról alkotott véleményét; s végeredményben ez legalább olyan kínos volt, mint apám maró megjegyzéseit lenyelni.” (K. dosszié)

„A Zivatar utcában viszont Seres Laci dominanciája feszélyezett. Intelligens ember volt, s úgy vettem észre, hogy engem nem sokra tartott. El tudom képzelni, sőt meg tudom érteni, hogy zavarhatta az anyám előző házasságából való gyerek. Minden héten felbukkant egy idegen világból és elrontotta a délutánt. Fölöslegességemről azonban csak mi ketten tudtunk, anyám nem vett észre semmit. Olyan volt ez, akár a kettőnk néma szövetsége anyám érdekében, s ez olykor szinte kölcsönös szívélyességhez vezetett. Élhető élet volt. Exkluzív játékaim voltak itt, amelyekkel csak anyáméknál játszattam, s könyveim, amelyeket csak itt olvashattam.” (K. dosszié)

„Anyám akkortájt a családi betegségben, tuberkulózisban szenvedett, amelyből azonban a harmincas évek közepe táján, a Barát Irén-féle Budakeszi Tüdőszanatóriumban szerencsésen kigyógyították.” (K. dosszié)

„Pavilonokat építtetett a betegek számára, és miután egy bizonyos pontig eljutottak a gyógyulásban, ott éltek, a szabad levegőn, nagyon szép környezetben. […] Bár akkor már rég elvált anyámtól, apám néhányszor mégis felkísért hozzá látogatóba a »budai varázshegyre«”. (Interjúrészlet)