1955-ben

„1955 egy szép tavaszi napján váratlanul arra a gondolatra jutottam, hogy egyetlen valóság létezik csupán, ez a valóság pedig én magam vagyok, az én életem, ez a törékeny és bizonytalan időre szóló ajándék, amelyet idegen, ismeretlen erők kisajátítottak, államosítottak, meghatározták és megpecsételték, s amelyet az úgynevezett történelemtől, ettől a szörnyűséges Molochtól vissza kell vennem, mert egyedül az enyém, s ekként kell gazdálkodnom vele.” (Részlet A stockholmi beszédből)

*

„Álltam egy hosszú folyosón, amely teljesen üres volt, és egyszerre lépteket hallottam az L alakú folyosó rövidebbik szárában, amit ugye nem láthattam. És ezek a léptek indították meg bennem…

Egész hirtelen vízióm támadt arról, hogy ezek a léptek mit jelentenek, hogy végig ezekben a léptekben éltem: menetelni, menetelni egy nagy történelmi menetben, ahol százezrek, milliók és milliárdok masíroznak, és az ember vagy a többiekkel masírozik, vagy kilép. Én akkor úgy döntöttem, hogy kilépek. […] Azt hiszem, ez inkább egzisztenciális pillanat volt, de gyakorlatilag a feladatot, hogy író legyek, itt kaptam meg egy pillanat alatt. […] Az a distancia, amely talán jellemzi a műveimet, ott keletkezett, ott éreztem egészen világosan ezt a különállási, megfigyelői kötelezettséget. Később jöttem rá, hogy ez nem más, mint maga az írói tehetség. Azt hiszem, hogy az igazi írónak, anélkül, hogy tudná, vagy azt külön kifejlesztette volna magában, megvan az a fajta képessége, hogy mialatt történnek vele a dolgok, kívülről meg is figyeli azokat. […] Ez az idegen, amely aztán diktál. Leülsz, akarsz valamit írni, és azt mondja, ez nem jó, vagyis cenzor és inspirátor is egyszerre, neki vagy kiszolgáltatva, de ez ad biztonságot is. Azt hiszem, ezt minden költő, író ismeri. Lehet, hogy más műfajokban is így van ez, de egy írónál biztosan.” (Interjúrészlet)