„4900 példányban jelent meg a könyv. Kaptam ugyan tiszteletpéldányokat, de azokat a barátaimnak elajándékoztam. Két, három, négy hét múlva akartam még vásárolni, akkor talán 19 Ft volt, nagyon olcsó. Bemegyek az egyik üzletbe, azt mondják, nincs, elfogyott. Bemegyek a másik üzletbe, elfogyott. Te jó Isten! – gondoltam magamban, ennek ilyen sikere van? Hát ez szenzációs! A harmadik könyvüzletben, vagy talán valaki mástól azt az ötletet kaptam, hogy menjek el a Csont utcai raktárba, és ott biztosan fogok kapni. Elmentem a Csont utcai raktárba, ami egy végtelen pinceboltozat volt, benne könyvek tömegei, és ott megtaláltam a hiányzó 3842 példányt feltornyozva. Eszük ágában sem volt terjeszteni…” (Interjúrészlet; riporter: Mihancsik Zsófia)

*

„Én egy állapotról írtam, s ugyan a regény a haláltáborok kimondhatatlan élményét igyekszik emberi tapasztalattá formálni, mégis, elsősorban a megélés és a túlélés etikai következményei foglalkoztattak. Ezért választottam a Sorstalanság címet.” (K. dosszié)

*

„A Sorstalanság életigenlő regény. Az életigenlés nem abban a primitív formában mutatkozik meg, hogy igen, szörnyű dolgok történtek velünk, de azért mi élni akarunk, hanem a szörnyű dolgok életként való igenlése. Ez az én – ha szabad ezt mondanom – ars poeticám.” (Interjúrészlet; riporter: Mihancsik Zsófia)

A Sorstalanság dedikált példánya, 1975. július 22.

„Valójában minden életrajzi hitelesség ellenére a cselekményt is ki kellett találni. Rengeteget kölcsönöztem a saját élményeimből, de a cselekmény lényege egy nagy európai gondolat volt, éspedig az összegezés igénye. Sok holokausztregény jelent meg addigra, amikor elkezdtem írni a Sorstalanságot, de hangsúlyozom, hogy nem holokausztregényt akartam írni, és ez nem is holokausztregény. A holokausztot nem lehet megírni, aki mégis meg akarja, az csődöt mond, ezt világosan át kellett gondolni.” (Interjúrészlet)

*

„Amikor megjelent a könyvem, rögtön próbáltam a helyzeten változtatni, és kértem a felvételemet az Írószövetségbe. Dobozi Imre volt az elnöke, s amikor megint egyszer elutasítottak, írtam egy nagyon goromba hangú levelet, már nem emlékszem, mi volt benne, de rögtön válaszoltak, hogy föl vagyok véve, minden rendben van, minden meg van bocsátva. Ezek után már a szigligeti alkotóházba is rendszeresen eljárhattam.” (Interjúrészlet)