„’83-ban meghívott a Goethe Intézet Nyugat-Németországba, amikor lefordítottam a Tankred Dorst Merlin című darabját, amelyet a Vígszínház mutatott be. […] Ugyanebben az időben már tárgyalások folytak arról, hogy a Goethe Intézet Budapesten is megnyitja a kapuit, ami ellen a kelet-németek vadul tiltakoztak. Minderről nem tudtam semmit, csak jött egy meghívólevél, amelyben az állt, hogy a Goethe Institut vendégül látna. Mivel korábban nem voltam nyugaton, bementem a levéllel az illetékes minisztériumba, ott ült egy hölgy, bemutatkoztam, és mondtam, hogy fordítóként meghívott a Goethe Institut. Azonnal utasítsa vissza, rögtön írja meg, hogy nem fogadja el. Mondom, ne haragudjon, de a visszautasítás a maga dolga, az enyém, hogy elfogadjam a meghívást, és aztán majd eldönti, hogy ad-e útlevelet vagy nem. Telt az idő, s közben egy magas rangú nyugatnémet vezető Pestre érkezett tárgyalásokat folytatni, hogy elismerjék a Goethe Institutot. Megkaptam a meghíváshoz szükséges teljes anyagot, a jóváhagyott pecsétes iratokat. […] Ilyen módon kerültem két hétre Nyugat-Németországba, amit meg is hosszabbítottam egy kicsit, mert Dorsték vendégül láttak Münchenben.” (Interjúrészlet)

*

„Július. Több mint három hét Nyugat-Németország. A szorongó érzés, amikor Münchenben fel kellett szállnom a hazainduló vonatra. A hirtelen falusias csend a hegyeshalmi határállomáson. Egy kövér asszony mezítláb, nagy, kék mázas, teli vizeskannát hurcolt. A sötétre kopott bakterház, a pirossapkás bakter a zászlajával: három hétig nem láttam ilyen jelenséget. A kopott egyenruhás (vasutas?) férfi, aki bejött a fülkébe, és benézett az ülés alá. – Lassú visszazökkenés. Naplóolvasás. Visszatérés önmagamhoz. Lehetőleg kerülni a lealacsonyító élményeket.” (Gályanapló)