A Valaki más utolsó oldalának kézirata
A Valaki más című kötet zárómondatai | „Az országkép, sajnos, amit a Valaki másban fölvázoltam, nagyon beigazolódott, jobban, mint kellett volna. Mind a mai napig ez az a könyv, amit a legnehezebben nyelnek le. Meg kell neked mondanom, hogy ezen nagyokat mulatok, mert ismerem a lélektani okát. Máshol viszont szeretik, úgyhogy ezt nem vettem komolyan. Magyarországon ez a könyv választott el végképp a magyar irodalmi élettől, és pontosan úgy, mint ahogy a Sorstalanságból megtudhattam, hogy nincs semmi keresnivalóm a szocialista rendszerben, a Valaki másból megtudhattam, hogy a szocialista rendszeren túl sincs semmi keresnivalóm. […] Egy írói válság melléktermékének tekintik, holott szó sincs erről. Írok bizonyos írói problémákról, de ez a könyv nem egy írói, hanem az ország válságának a képe, illetve az én ráeszmélésemé, hogy hol is tartunk. A személyes válság annyiban igaz, hogy az első feleségem halála is erre az időre esett. A Valaki más még inkább regényszerű, mint a Gályanapló, így az a vád, hogy én publicisztikát űznék benne, már csak ezért sem igaz. Egy meghatározott szemszögből készült, amely egy kicsiny regény formációját adja, és egy tragikus halálesettel végződik. Végeredményben, ahogy ott lezárom a múltat, jóslatértékűnek bizonyult. […] A változás krónikája alcím kettős jelentésű, a külső és a belső változásé. […] A Gályanapló idején természetes volt, hogy az ember emigrációban él, mindegy, hogy kívül vagy belül, A változás krónikájában viszont elhatározás és létforma kérdésévé válik. Miután véget ért a rendszer, nem tudtam bekapcsolódni abba a szellemi, politikai, társadalmi folyamatba, ami, érzésem szerint, túl a hatvanon is még érdekelt volna. Úgy éreztem, továbbra is megszabják a helyemet, vagyis ugyanazokkal a problémákkal kerültem szembe, mint az elmúlt rendszer idején. Megértettem, hogy a Kádár-rendszer nem ért véget, azt is megértettem, hogy a Kádár-rendszer a Horthy-rendszerbe nyúlik vissza, és azt is megértettem, hogy ez a kispolgári rendőrállam, amely bizonyos engedményeken és kompromisszumokon alapul, nem az én világom. Azt is megértettem, hogy mi a bűnöm. Nem vállaltam cinkosságot, nem rendezkedtem be a korábbi világban. Nem rendezkedtem be, mert sosem éreztem véglegesnek, valahol mindig tudtam, hogy véget fog érni egyszer, nem volt Trabantom, nem volt vityillóm, nem jártam hároméves turistautakra, mindezt belsőleg utasítottam el. Morális álláspontom volt elfogadhatatlan, nem vállaltam el azokat a kritériumokat, amiket el kellett volna. Kordokumentum és próbatétel [a kötet] abban az értelemben, hogy a változó körülmények között megállom-e a helyemet, illetve hogyan viszonyulok ahhoz, hogy kinyílt előttem a világ. Meg kell mondanom, nem okozott gondot vagy meglepetést, hogy egy másféle civilizációba lépek át. Nekem ez a civilizáció, ha nem is tetszik feltétlenül, de rokonszenves. Nem arra születtem, hogy negyven évig be legyek zárva egy helyre, akármilyen legyen is az a hely, jó vagy rossz, ilyen is, olyan is. Egy darabig elviseli az ember a frusztrációt, a diktatúra nyomását, sőt e nyomás alatt fejlődik is, akármennyi depresszióval, küzdelemmel és bánattal jár együtt, ám eljön egy idő, amikor már rongál, pusztít ez a bezárt élet. Kezdtem érezni, hogy nem bírom tovább, és nem tudom, hogy mi történik velem, ha ez így folytatódik, de szerencsére megnyíltak a határok, s az utazásokkal könnyebb volt már elviselni az itthoni viszonyokat.” (Interjúrészlet) |
