A Haza, otthon, ország című esszé kézirata |
„A tegnapi Schubert-zene alatt kigondoltam az esszékönyvem címét: A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újra tölt.” (Naplójegyzet, 1997. november 7.) – „Megjelentetni egy könyvet: ez akkora bizalom jele, amire a külvilágnak tüstént rá kell cáfolnia, különben semmi sem igazolná a létezését.” (Naplójegyzet,1998. június 30.) * „Hogy már most a »saját országomról« kertelés nélkül és világosan beszéljek: létezik egy ország, ahol megszülettem, amelynek állampolgára vagyok, s kivált, amelynek gyönyörű nyelvén beszélek, olvasok és a könyveimet írom; ez az ország azonban sohasem volt a sajátom, inkább én voltam az ő sajátja, és négy évtizeden át sokkal inkább bizonyult a börtönömnek, semmint a hazámnak. Ha igazi nevén akarnám nevezni a kolosszust, amelynek formájában ezzel az országgal én mindig szembetalálkoztam, így hívnám: az állam. Az állam pedig sohasem lehet a sajátunk.” (Haza, otthon, ország) |
„Díjak, nyilvánosság, egy szerep, amely valahogyan réges-régen ismerős nekem, és amelyet úgy játszom, mintha mindig erre készültem volna; s amely ha nem nélkülözi is az időnkénti csömört, voltaképpen, a legbensőbb érzéseim szerint, nem alapvetően hamis vagy hazug. – Végeredményben a csoda így teljes, hogy nemcsak az írást, de eredményét is megélhetem; s főleg megélem életem megújhodását Md.-val – akármilyen rövid idő van is még hátra. S csöndes, hálás gyásszal álljon itt Albina neve…” „Az utóbbi hetek. Díjátvételek. Egy hét Izrael. Jeruzsálem falai. Ezúttal semmi metafizika. Majd Prága, majd Németország (Passau és Bremerhaven). Félek, hogy muzeális panoptikumfigura leszek, akit időnként vonatra vagy repülőre raknak. Meghat a felém áradó érdeklődés, amit nem szabad összetéveszteni a szeretettel, noha olyan, mintha ez utóbbi lenne; tehetetlenségem a sodró iram közepette. A központi jelszó: küzdelem a hanyatlás ellen. Nem tud megérinteni a nyilvánosság előtti szereplésem; meghat, de nem érzem át fontosságát. Fáraszt. A Kertész, akit megpillantok a televízióban, amint a tengerparton sétál vagy egy padon ül és felolvas: idősödő zsidó bácsi, kicsit undorodom tőle. Én: ez valaki más. […] de hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez a „jól menő íróság” másfelől nem örvendeztet meg; közel a hetvenhez jobb, ha az embernek van betevő falatja és némi hírneve… pusztán a szórakozás kedvéért, s mert idősebben jobban fáj a megalázó hiábavalóság. – A fájdalmad és a lelkifurdalásod, egyedül az mutatja meg, ki vagy.” (A néző) |