„Valójában negyven évig egy olyan fiktív valóság vett körül, ami nem volt ugyan valóság, de az emberek mégiscsak annak élték meg, és amikor megszűnt, s a »valódi valóság« köszöntött be, hirtelen az tűnt fikciónak. Ez önmagában is igen érdekes regénytéma, együtt a meg nem szűnt és fel nem dolgozott, és effektíve feldolgozhatatlan Auschwitz-élménnyel, hiszen akkor is egy totális diktatúra dőlt meg. Az emberek egyik pillanatról a másikra totálisan más körülmények közé kerültek, és egy meghatározó értelmiségi csoport is elveszítette a szerepét, az identitását. A regényben ezt valahogy úgy jellemzem, mintha egy falnak feszültek volna évtizedeken keresztül, s ez a fal egyszer csak váratlanul összeomlik. A legsúlyosabb élménye ennek a változásnak Magyarországon és a többi kelet-európai kis országban egyaránt, hogy az emberek nem maguk vívták ki a szabadságukat, ajándékba kapták, s amit épp ezért nagyon nehéz szabadságként megemészteniük. Eddig ilyen rendszer volt, most olyan rendszer van, a kettő valahol egyenértékű a számukra, mind a kettő a nagyobb hatalmak ajándéka vagy büntetése. […] Az volt a probléma, hogy hogyan lehet mindezt megragadni – hogyan lehet megragadni a megragadhatatlant, hogyan lehet megfogni a szétfoszlót? Hogyan lehet történetet írni abból, hogy tulajdonképpen nem lehet többé történetet írni. Szinte lehetetlenség volt elkezdeni, viszont teljesen világos volt, hogy meg kell változtatnom azt a prózaformát, amelyet addig követtem, hisz ez az első regény, amit nem a totális diktatúra körülményei között írok. […] Világosan le kellett tehát szögeznem, hogy a regény annak a valóságnak a felbomlásáról szól, amely valóságnak az örökségét egy új generáció viszi tovább. […] Csak ilyen töredezett formában lehetett megírni azt a megbomlott valóságot, amelyet mindenekelőtt és -felett ábrázolni akartam. Mindig is úgy gondoltam, ez az utolsó pillantás, amit Auschwitzra vetni tudok. Négy perspektívából ábrázoltam a civilizációs törést: a Sorstalanságban közvetlenül, A kudarcban reflektáltam rá, a Kaddisban egy távolabbi perspektívából mutatom be a következményeket, itt pedig a második generáció szemszögéből, azaz a konkrétan meg nem élt Auschwitz-élményt, és a konkrétan megélt rendszer felbomlásának az élményét, az értékvesztés regényét. […] A történet lezárhatatlanságáról is szó van, ez egy nyitott regény, se pont, se egyéb írásjel nincs a végén: »Következő lépés / Mégse« – nyitva marad, mint ahogy pillanatnyilag nyitva van minden kérdés Kelet-Európában.” (Interjúrészlet)

*

„2003. március 2. Budapest. Tegnapelőtt, 28.-án, az esti géppel érkeztünk. Egész éjjel nem aludtam. Tegnap délután, égő szemmel, elintézendő ügyiratok káoszában, érzelmileg felzaklatva, nagy hirtelen befejeztem a regényt. Kész a mű, a Felszámolás, amelynek  –  az első ötlettől kezdve  – ugyanúgy 13 évet szenteltem, mint annak idején a Sorstalanságnak. Rövid, dramatikus, izgalmas olvasmány lett, »az utolsó pillantás, amit  – a búcsú előtt – Auschwitzra vetek«".

„2003. szeptember 22. legyen nyoma: magyarul és németül megjelent a Felszámolás, illetve a Liquidation. 13 évi küzdelem, s egy karcsú, könnyed, szórakoztató könyvecske.” (Mentés másként)