Világpolgár és zarándok; gépirat, variáns

A Haldimann-levelek című kötet német kiadása, 2009.

„Mindössze egy novellám van, amely közvetlenül kötődik bibliai szöveghelyhez: a jó kiszolgáltatottsága és a bűn diadala, röviden talán így foglalható össze, ami Káin és Ábel történetében érdekelt. Közelebbről az a mechanizmus, ahogy végül minden leegyszerűsödik, és Isten elfogadja a rossz, gonosz érveket, nem tehet egyebet, ha már belekeveredett a történetbe… Amint az el is hangzik: »Az ember fogva tartja az Istent«. Az érdekelt tulajdonképpen, hogyan játszik Istennel az ember, vagyis Káin hogyan magyarázza meg a bűnét. Az 1960-as években még sok egykori náci tiszt élt és mozgott szabadon. Káinon ugyan van egy jel, ami különlegessé teszi, cinkosan össze is kacsintanak a háta mögött, de voltaképpen ő az igazi győztes, és ezt a világ elfogadja. Ábel szintén tudja a kötelességét, tudja, hogy agyon fogják verni és aláfekszik az ásónak. Vagyis (miként azt a 20. század véres történetei is bizonyították) az áldozat sem maradhat meg ártatlannak – ennek stációit azonban már a Sorstalanság című regényemben követheti végig az olvasó.

Maga a cím, Világpolgár és zarándok, Szent Ágoston könyvéből való, a De civitate Deiből. Így utólag arra emlékszem csupán, hogy nem az ő könyvéből vettem a Káinra és Ábelre történő utalást, hanem egy erre hivatkozó tanulmányból; de már én sem tudom, melyikből s honnan.” (Nyilatkozatrészlet; in: A csend történései. Vigilia, Bp. 2015. 94. p.)

*

„Talán nem is sejti, hogy a némasággal folytatott napi küzdelem közepett milyen különös ajándék számomra egy független szellem méltató érdeklődése«, írja Kertész 1977-ben Budapestről Eva Haldimannak, a Neue Zürcher Zeitung irodalmi recenzensének. A Magyarországról elszármazott Eva Haldimann okos, szakavatott recenzióival évtizedeken át figyelemmel kísérte egykori hazája szellemi életének alakulását, ezzel is hozzájárulva ahhoz, hogy az ottani íróknak, ha csak résnyire is, »kitárja a Nyugatra nyíló ablakot«. A fenti sorokkal kezdetét veszi egy hosszantartó levelezés, igaz, ez majd csak a másik, valóban korszakos nyitás, a nagy európai politikai átrendeződés után válik igazán intenzívvé, és egyúttal egy rendkívül izgalmas és személyes kordokumentummá, amely Kertész első németországi irodalmi sikerének időpontja és az írónak 2002-ben odaítélt Nobel-díj közti évtizedet öleli fel. Ez a maga nemében páratlanul sikeres, felfelé ívelő pályaszakasz, egy félreismert magyar szerző világhírű íróvá való felemelkedésének a története.” (Részlet a német kiadás fülszövegéből)

*

„Kedves Éva,
imádok Magától levelet kapni… […] nagyon jólesett amit a Gályanaplóról írt; ebben a kritikai sivatagban, ami az én lábaimnál, a honi talajon elterül, éppen hogy egy-két barátságos szót kaptam érte; de a könyvet elvitték, és ez talán azt jelenti, hogy néhányan megszerették. A Rowohlt fontolgatja, hogy esetleg németül is kiadja. Tényleg sajnálom, hogy akadémiai tagságát nem ünnepelhetjük meg a Pasaréti úton egy jó pohár pezsgővel. De München környékéről jelentkezni fogok… […] Külön öröm számomra, hogy a német Kaddis borítóján a Maga szavai olvashatók, melyeket a Neue Zürcher Zeitungban írt róla. Amint lehet küldök, vagy küldetek Magának példányt belőle. […] És Magát kedves Éva, nagy hiányérzettel, szívből, nagy szeretettel üdvözlöm, Frédérickel együtt, a remélhetően azért nem olyan távoli viszontlátásig: Imre”

*

„Drága Imre,

írásban még nem is mondtam el Magának milyen boldogsággal töltött el Nobel-díja… […] De most, mielőtt Stockholmba utaznak, meg kell írnom, hogy a Nobel-bizottság soha nem talált érdemesebbet. Ezt már pár éve megírtam a németeknek, s ha jól emlékszem Magának is 1997-ben, amikor korunk legnagyobb moralistájának és költőjének, Magyarország legnagyobb kortárs írójának művét az európai és emberi gondolkodás kulcsművének, katarzisnak neveztem. Jó, hogy erre mások is rájöttek. Jó idegeket és jó egészséget kívánok mindkettőjüknek a »rumlihoz«, december tizedikén gondolatban mindketten Magukkal leszünk, boldogan és büszkén. […] Noha nem tudom hol vannak, Berlinbe küldöm a levelet – olyan jó hallani és átélni, hogy a hosszú mellőzés után most az egész világ Kertész Imréről beszél! Drága Imre, gratulálok, gratulálunk – és már karácsonyra és újévre is a legjobbakat kívánjuk. [...]  Legyenek jó egészséggel. Öleljük mindkettőjüket Éva és Frédéric”(Haldimann-levelek)

*

„Izgalom, szívpanaszokig fajuló álmatlanság, altatók. A számítógép örömei. A számítógép izgalmai. A küzdelem az oldalakkal olykor fél napot is igénybe vesz, másrészt, ha ugyanezt gépelni akarnám, napokig eltartana. Végül nagyon megszerettem (»szerettem«?!) a komputert – ugyan ki hitte volna? A megalázó technikai küzdelmeket örömként felfogni, mert végül is győzök – milyen szégyenletes. Még szégyenletesebb volna Parkinson-kóros kezemmel küszködni, s végül feladni a harcot, hogy a saját írásomat el tudjam olvasni – mert itt csak veszíteni lehet, s ez a fajta vesztés – mert végeredményben a halállal küszködöm, amikor Parkinson-kórral küszködöm – halálos vesztés.” (Naplófeljegyzés a Mentés másként kötetből)