Apai ágon tekintélyes múltú szabadkai zsidó família sarja, a dédapa, Perl Sándor (1840–1900) terménynagykereskedő, városi bizottsági tag, akinek temetésén a polgármester is megjelent. Perl Sándor halála után Perl Lajos (1868–1944) örökli a virágzó üzletet, aki városszerte nagy meglepetést keltve egy szegényebb sorú katolikus parasztlányt, Milánkovics Katicát vezeti oltár elé 1905-ben. Perl Attila 1928-ban a zsákokat, köteleket gyártó Weitzenfeld és Társa cégnél kezd dolgozni, melynek szabadkai részlegének megszűnésével a vállalat hódsági kirendeltségéhez kerül 1934-ben. Itt ismerkedik meg későbbi feleségével, Butter-Walter Kornéliával, akivel 1937-ben köt házasságot. Amikor a háború miatt a tulajdonos a gyárat Pestre telepíti, a nagyapa is költözni kényszerül. Az anyai nagyszülők ekkor költöznek be Budára, a később versben is megörökített Batthyány utcai lakásba. Petri György szülei ekkor már Belgrádban laknak, és csak 1941-ben, Jugoszlávia lerohanása után települnek át Magyarországra. Egy darabig ugyanannál a pesti vállalatnál dolgoznak, majd az apa kénytelen bevonulni munkaszolgálatra. 1944-ben bombatalálat éri a tábort, életét veszti, Petri nevelését a család nőtagjai veszik kézbe. A Batthyány utcai lakás felső szintjén laknak a nagyszülők és egy nagynéni, lent Petri és édesanyja. A nagyapa nyugdíjaztatása után a nagymama lép elő első számú keresővé, aki bedolgozóként ipari kesztyűket varr, amiben egyébként az egész család segíti. Petri költészetében a (kifordított) kesztyű motívuma alighanem ennek az emléknek a poetizálása. Édesanyja 1948 és 1951 között a kémelhárítás polgári alkalmazottjaként a Rajk-perben később elítélt Pálffy tábornok irányítása alatt a rádió szerb adásait figyeli, később betanított munkásként, majd nyugdíjazásáig nyomtatványraktárosként dolgozik.
„Sok szál fűzi a családot a Vajdasághoz, a szerb-zsidó ág, tehát a nagyszüleim Szabadkán éltek. Ők az apai nagyszülők. Az érdekesség az, hogy a zsidó dédapám kikeresztelkedett, a zsidó nagyapám pedig mélyen hívő katolikus volt, emellett nagyon erősek voltak a 48-as párti függetlenségi tradíciók a családban. […] Engem eredetileg Perlnek hívtak. Perl mint gyöngy. Nos, ez egy meglehetősen gazdag textilnagykereskedő família volt, a zsidó nagyapám – akit nem ismertem – az egész vagyonát a Függetlenségi Párt korteshadjárataira verte el. Élete vége felé gyakorlatilag teljesen elszegényedett. Mellesleg, haláltáborba menet hatvanöt éves korában verték agyon az országúton. Szóval, ő nem hogy asszimiláns volt, hanem vadmagyar. Jellemző, hogy a gyerekeinek általa vélelmezett ősmagyar neveket adott: az apámat Attilának hívták, a testvérei meg ilyen nevekre hallgattak, mint Ipoly, Kolos, Előd, Vértes, Gellért, Zita. Zita nagynéném még él, Gellért nagybátyámat húszéves korában felakasztották mint a zágrábi egyetemi antifasiszta ellenállócsoport tagját.” (Petri György különbözése, 12–13.)
*
Anya gyermekéhez
[Részlet]
Mi szívós fajta vagyunk. Nagyapádat is
úgy kellett agyonverniük
az országúton.
Hát mért nem tudsz a seggeden megülni?
Majd eljön,
ami eljön.
Várd ki a véged.
*
Hogy jövök ahhoz, hogy idejöjjek
[Részlet]
Nem a halottak élén, csak a hátuk megett
álldogálok tanácstalan, úttalan úton lépdelek,
félve, óvatosan, mint nagybátyám, húszévesen a húsvéti sárban,
amikor a magyar csendőrök kísérték a halálba,
az akasztófához, és azt mondták kedélyesen nagyanyámnak:
Na, gyüjjék jóasszony, még búcsút mondhat a fiának.
Öreganyám elájult. Gellért gondosan kerülgette a pocsolyákat:
rángatózó lábára a korszak mocska nem száradt.
Szerbzsidómagyar kommunista bácsikám a lakkcipőt
fontosnak tartotta, fontosabbnak mindennél és mindenekelőtt.
Apai nagyszülei, Perl Lajos és Milánkovics Katalin esküvői képe, 1905. (A kép forrása: Hicsik Dóra: Petri György szabadkai gyökereiről, Híd, 2016. 1. sz. [január])
Nagymama
[Részlet]
A nagymama
növesztett engem
ilyen roppant nagyra,
szívósra, szépre, erősre.
Mikor elkezdtek lőni,
az aranykarkötőjén
vett két libát, lesütötte,
aztán, nyomás! le az óvóhelyre.
Azóta: süt, süt, süt
ebben az átmeneti helyzetben.
Nagymama előre tudja
a világháborúkat,
a tanácstalan köztársaságokat,
illenforradalmakat,
ollanforradalmakat.
Egy háziasszony- - -
vallásilag közömbös:
de annyira,
hogy a közeli katolikus
templomba
jár; evangélikus pedig- - -
de én libát faltam
az óvóhelyen,
miközben a forradalom
fölfalta gyermekeit.
„Anyai ágon a nagyanyámat Bohus Kornéliának hívták, és mivel a Bohus név Szlovákiában, illetve Morvaországban gyakori, vélhetően valahonnan onnan származhatott. De nagyanyám nem sokat tudott mesélni, meg különösebben nem is érdekelte a család története. Ő háziasszony volt, emellett tulajdonképpen egy univerzális zseni, aki nagyon nagy hatással volt a gyerekkoromra. […] Hihetetlenül praktikus lény volt, aki a bútortervezéstől a kesztyűvarráson át a konyhaművészetig mindig értett ahhoz, amihez éppen érteni kellett. Családfenntartó volt, szervező. Nagyapámat Butterwalter Antalnak hívták, mellesleg ő is vajdasági, zombori családból származik. Az meg egy gazdag sváb vaskereskedő család volt, de a dédapám ott is valami politikai ügyekbe keveredett, de érte még egy másik kellemetlenség is. Az történt, hogy a dédnagyanyám megszökött tőle a segéddel, valamint az összes ékszerben és aranyban tárolt vagyonnal. Aztán amikor elverték a pénzt, a segéd természetesen otthagyta dédnagymamámat, dédapám pedig, aki mellesleg alkoholista is volt, egy alkoholos-paranoiás rohamában főbe lőtte magát.” (Petri György különbözése, 13–14.)
„Anyám szintén a Vajdaságban, egy Hódság nevű községben nőtt fel. […] Ez egy nagyon különös falu lehetett, volt itt egy textilgyár – pontosabban: kender-, juta- és kötélgyár –, amit egy sváb tulajdonos szervezett. A hely majdnem városszerű volt, ami azt jelenti, hogy volt futballpálya, teniszpálya, télen-nyáron működő uszoda fedett és nyitott medencékkel, a bécsi SK Rapid járt ide meccsekre, mozija volt, kultúrotthona […] és hát apám ebben a kendergyárban volt üzletkötő. Akkoriban ezt a szakmát úgy hívták, hogy utazó. Szóval nem vigéc volt, nem a nyakában hordta az árukészletet, hanem cégekkel tárgyalt. Anyám ugyanennél a cégnél lett tizenhat éves korában adminisztrátor és itt ismerkedtek meg.” (Petri György különbözése, 14–15.)
*
„Mikor házasodtak össze a szüleid?
1937-ben. Akkor Belgrádba költöztek, ott is volt egy kirendeltsége a gyárnak. […] Belgrádban egy nagyon kellemes lakásban éltek, anyám visszaemlékezései szerint polgárias, szinte bohém módon. Sokat mesélt arról, milyen éttermekbe, esti helyekre jártak apámmal. Ennek az vetett véget, hogy a németek bevonultak Jugoszláviába, apámat meg behívták a jugoszláv hadseregbe, mert jugoszláv állampolgárnak számított. Azt hiszem, talán tartalékos századosi rangban szolgált. Hát ezt a királyi jugoszláv hadsereget pillanatok alatt szétverték, majd ’41-ben kezdődött Belgrád terrorbombázása. Erről anyámnak egészen szörnyű emlékei vannak. Például jöttek a stukák, és azt látta, hogy egy óvónő kísér egy csoport gyereket az utcán; majd jött egy detonáció és az óvodások óvónőstül tűntek el. Utána anyám részben gyalog, részben vonaton felzarándokolt Magyarországra, miközben apámról semmit sem tudott. A nagyszüleim ekkor már felköltöztek Budára, a Batthyány utcába, ahol anyám még ma is lakik, ez volt az a bázis, ahova igyekezett. Aztán valahogy, nagy nehezen előkerült apám is. […] Akkor béreltek egy lakást Óbudán, az Evező utcában, és ott éltek, míg apámnak nem kellett bevonulnia munkaszolgálatra.” (Petri György különbözése, 15–16.)
A költő szülei Velencében, a nászúton, 1937. (A kép forrása: Hicsik Dóra: Petri György szabadkai gyökereiről, Híd, 2016. 1. sz. [január])
Édesapja, Perl Attila érettségi fotója
„Az »árja-párja« törvény értelmében az a zsidó, akinek a házastársa korabeli törvények szerint is kereszténynek számít, bizonyos kedvezményekben részesült. […] A főkedvezmény az volt, hogy ezeket az embereket nem vitték ki frontszolgálatra; apám például Szolnoktól Sopronkőhidáig vasúti talpfákat cserélgetett a századával. Szolnokon még találkoztam is azzal a családdal, akik a munkaszolgálatosokat – többek közt apámat – ápolták. Vajjal vagy zsírral kenegették a vállukat, mert ezek a munkaszolgálatosok feltehetően értelmiségiek vagy hivatalnokemberek voltak, tehát nem voltak szokva az efféle kemény fizikai munkához. Anyám életveszélyes körülmények között többször meglátogatta apámat. Ez persze tilos volt, de előfordult, hogy a smasszerek jóindulatúak voltak, és meg lehetett kenni őket. Anyám azt mondta nekik, felajánlja öt liter bor árát, csak láthassa apámat. […] Akkor [1944] a szövetségesek már rendszeresen bombázták Budapestet, és egy ilyen légitámadásnál, feltehetőleg légnyomás következtében halt meg. Mivel akkor minden ceremónia nélkül temették el az embereket, tehát nem adtak ki halotti bizonyítványt apámról, nem is lehetett tudni, hogy eltűnt-e vagy meghalt. […] Csak fényképekről ismerem apámat, és emiatt tulajdonképpen apahiányom sincs.” (Petri György különbözése, 16–17.)
„Batthyány 23., 31., 15. A Papa kitérőkkel, de hűséges volt a Batthyány utcához mindig is. (Első 18 évét a Mária térrel szemben lévő Batthyány 23.-ban töltötte, ahova nagymama 43-ban költözött, és ahol 2017-ben meghalt; 85-ben lett a Batthyány 31. a német jogdíjakból és akadémiai pénzből, ezt Majára hagyta, amikor szétmentek, s Marival végül a Batthyány 15.-ben kötöttek ki, ott is halt meg Papa.)” (Petri Lukács Ádám: Petri 75 – Közelítés, Bp., 2018. Kertész Imre Intézet, 45.)
*
„Ugyanabban a házban, az első emeleten laktak egy nagyobb lakásban a nagyszüleim, a nagynénéim, és egy emelettel feljebb egy garzonlakásban én meg az anyám. Ez a Batthyány utca 23. volt. […] Anyám nagyon aggályos volt abban a kérdésben, hogy a megfelelő nevelésben részesüljek, és ugyan akkor már működött az óvoda-és bölcsőderendszer, de anyám teljesen emberellenesnek tartotta, hogy reggel hatkor kicibáljon engem az ágyból és idegenek közé vigyen.
A nagymamával voltál, amíg anyád dolgozott?
Igen. Ezért is vált számomra ilyen centrális figurává a nagymama. Ő elsősorban, már említettem, háziasszony volt, később pedig bedolgozó egy dunavarsányi kis szövetkezetnél, nevezetesen ipari kesztyűket varrt otthonról.” (Petri György különbözése, 18., 20.)
Ha az ember
[Részlet]
Ha az ember a Batthyány
utcában lakik
harminc-egynéhány éve
s megért egynéhány miniszterelnököt,
óhatatlanul elgondolkodik
a vég
mikéntjéről-módozatairól.
Én szurkolok magamnak,
hogy mint Batthyány,
utcahuszonhárom, példaképem,
féltérden,
hamm! bekapjam az elmés ólmot.
*
Metaforák helyzetünkre
[Részlet]
Bizonytalan
minden.
Hol vagyok attól az
ifjútól, aki hittem a
világot – kesztyűként! – kezemre húzni.
Ujjaimat mozgatva könnyedén
érezni: igen, illik, rámszabott.
A Kagyló kocsma (Fortepan/Budapest Főváros Levéltára/BRFK helyszínelési fényképei)
„A Vízivárosról beszélek, mintha valami létező dolog lenne, holott már csak hűlt helye valaminek. […] Áll még a Toldy Gimnázium impozáns, angol gótikusnak mondható épülete, megmaradt néhány bérház is, többek között az, amelyben gyermekkoromat és kamaszkoromat töltöttem, de kíméletlenül eldózerezték a Horváth utca karakteres földszintes házacskáit, meg Mihályi bácsi kocsmáját, amely pont a házunkkal szemközt állott hűvös söntéssel és tágas belső udvarral, amely nyaranta kerthelyiségként működött. […] Gyerekkoromban mindennek neve volt, amit ma bürokratikusan szolgáltatásnak hívunk. Mária volt a tejcsarnokos, Simonits a fűszeres és a szatócs, Mészáros bácsi és Lucskai bácsi a suszterek, Klausz Ilona a papírkereskedő, Verglesz, Miákics és Tomaji a cukrászok, Winkler a vendéglős, a Kagyló lépcső mellett volt a Kagyló kocsma, az Iskola utcában a mai óvoda helyén Dinka, a hentes, ahol a prágai sonkát vette nekem anyám, abban az elsüllyedt korszakban, amikor a cukrászdát még cukrászdának, a kocsmát kocsmának nevezték, nem pedig 1886-os vendéglátóipari üzemegységnek.” ([A Vízivárosról] számítógépbe írva: 1995. február 26., PGYM IV. 534.)
„Anyám, akinek fogalma sem volt, hogy hova érkezett, bekerült polgári alkalmazottként a Magyar Néphadsereg Katonapolitikai Osztályára 1948-ban. Hát ez a kémelhárítás volt, ahova szerb nyelvtudású alkalmazottakat kerestek. Akkoriban Sztálin nagyon összeveszett Titóval, és szükség volt arra, hogy valaki meg tudja különböztetni a Belgrádi Rádió adásait az orosz nyelvű adásoktól, illetve az orosz rádió szerb nyelvű adásaitól. Hát így került oda anyám, ahol a Rajk-perben kivégzett Pálffy György tábornok volt a főnöke.” („Művelhetem költői kiskertemet”. Interjú, kérdező: Bozsik Péter. PGYM III. 261.)
*
„Csodálatos epizód volt az is, amikor például a Bartók Béla úti Zalka laktanyából elköltöztették a részlegét. Akkor reggel hatkor én is felébredtem egyébként a csengetésre: megjelent két katona, mondván, jöttek Perl bajtársnőért, és berakták anyámat egy elfüggönyözött autóba. Jó darabig robogtak, teljesen sötét volt a furgon belsejében, anyámnak fogalma se volt, mi történik tulajdonképpen. […] Mint kiderült, Pestlőrincre [vitték], ott rendezték be az elhárítás új bázisát. Megmutatták, hol lesz a szobája, hol vannak a gépek. Akkor anyám – aki még egyáltalán nem tudta, hol is van – megkérdezte, hogy lesz a jövőben, minden nap eljönnek érte kocsival? Mondták, dehogy, hát itt vagyunk Lőrincen, fel tetszik szállni az 53-as villamosra, ez és ez a megálló és már itt is van.” (Petri György különbözése, 21–22.)
*
„[…] anyám Jugoszláviából jött, látta a szerveződő partizánmozgalmat, és ezért egy kukkot sem hitt el a Rajk-perből. Én tehát mindjárt abban nevelkedtem fel, hogy az egész rendszer nem lehet kóser, mert anyámnak szöget ütött a fejébe, hogy őt hat hét alatt káderezték le, amíg ő polgári alkalmazottként oda beülhetett a politikai osztályra. Ezek után nem tudta elhinni, hogy a katonai elhárítás főnöke, Pálffy tábornok CIA-ügynök és Horthy titkosrendőrségének a besúgója lehetett, és hogy mindez 1949 nyarán derült ki az ÁVO számára. Ezáltal valahogy meg voltam fertőzve; nemcsak politikai érzékenységgel, hanem a politikán túlmenő mélyebb emberi bizalmatlansággal is.” („Művelhetem költői kiskertemet”. Interjú, kérdező: Bozsik Péter. PGYM III. 261.)
*
„A Rajk-per idején anyám megmondta, hogy ez az egész képtelenség. A koncepciós per szerint Rajk állítólagos találkozása Ranković jugoszláv belügyminiszterrel egy csőszkunyhóban, Mohács környékén történt. Anyám elmondta nekem, hogy egy magas rangú állami vagy pártvezető nem csellenghetett az országban, és nem mehetett holmi csőszkunyhókba találkozgatni. Anyámnak utólag állandó lelkifurdalásai voltak. Szerinte ő indított el engem – a nem különösebben veszedelmes – ellenzéki pályámon azzal, hogy túl korán tudomásomra hozta, miként működik a rendszer. Amiért persze inkább hálás vagyok neki.” (Olvasson, akinek semmi sem jut eszébe. Petri György, az ütésálló költő. Interjú, kérdező: Horeczky Krisztina. PGYM III. 284–285.)
„Budapesten születtem, 1943. december 22-én, tehát éppen Sztálin és Jézus között, reggel ¾ 7-kor, a zodiákuson szemlélve a Nyilas és a Bak határán, a Szobi utcai »City« magánszanatóriumban. A manapság mentőkórházként funkcionáló takaros épület több ízben játszott fontos szerepet életem későbbi folyamán: itt jött világra, dr. Hirschler Imre segítségével egyik feleségem, itt részesítettek elsősegélyben két könnyű szívrohamom és egy rendőrökkel való súlyosabb szóváltásom alkalmából. Szívesen elnézem D. Gy. barátom ablakából (éppen a kórház kapujára látni onnan), amikor reggelente kilenc és tíz között elszállítják az éjszakai hullatermést. A zártságra vonatkozó makacs igényem folytán erősen remélem, hogy ebben a műintézetben zárják le szemeimet, ami részben szépséges szimmetriát, részben emléktábla-megtakarítást eredményezne.” (Cím nélküli önéletrajz-töredék, gépirat, 1970-es évek eleje)
Gépirat, 1970-es évek második fele
1949 körül
„Én úgy szereztem tudomást arról, hogy apám részéről zsidó vagyok, hogy elkezdtem otthon mondogatni, hogy hülye zsidó, egyáltalán nem tudtam, hogy ez egy népnév – a grundod mondták, hát én is mondtam –, és akkor anyám mondta, hogy kisfiam, ezt azért ne, már csak azért se, mert halott apád is zsidó volt.” (Apák és fiúk. Interjú, kérdező: Petri Lukács Ádám. PGYM III. 173–174.)
*
„Nekem általában semmiféle identitástudatom nincs. […] Én szerbnek is tekinthetném magam, meg németnek, de hát miért tekinteném magamat annak, vagy miért lenne számomra jelentősége a zsidóságomnak, amikor például nem tudok héberül, német identitásom esetleg kiépülhetett volna, mert németül jól tudok, és a német kultúrát jól ismerem, de hát mondjuk az angolt is, és angol garantáltan nem vagyok.” (Apák és fiúk. Interjú, kérdező: Petri Lukács Ádám. PGYM III. 174.)
*
Cédulák
[Részlet]
ahogy minduntalan elhatározom hogy más leszek
nem tudom milyen más
csak nem ilyen
de már tudom hogy
nem leszek más