„A barátságot majdhogynem a szerelemmel azonos funkciójú és jelentőségű kapcsolatnak gondolom. A legrégibb barátom Fodor Géza, és ennek véletlenszerű életrajzi okai vannak. Ez volt életemben a legszorosabb barátság, tulajdonképpen negyvenöt éve ismerjük egymást, mert két ikerházban laktunk elég sokáig a Batthyány utcában. Azért volt ez egy különlegesen fontos kapcsolat, mert elsősorban kamaszkorunkban – mondjuk tizennégytől huszonvalahány éves koromig – volt domináns, tehát abban az életkorban, amikor az ember mindennel a teljes megzavarodottság állapotában van. Tehát az összes fontos életproblémánkat egymással beszéltük meg, se előtte, se utána senkivel.” (Petri György különbözése, 95.)
*
„Akkoriban felvételizni kellett a gimnáziumba, de az egyik osztálytársam anyukája […] elintézte nekem, hogy azonnal Virág igazgató úr elé vezessenek és ő beszélgessen el velem. Na most én tizennégy éves koromban, egy azóta elveszett iskolai füzetben nagyjából két oldalon kifejtettem egy – akkori terminológiával szubjektív idealistának minősíthető – elméletet, melynek lényege az volt, hogy a világban tájékozódó lény organizmusa, berendezése, érzékelőképessége határozza meg azt, milyennek észleli a világot. Elképzeltem például, hogy ha gáznemű lények lennénk, akkor mondjuk a nyomás, a térfogat és a hőmérséklet lennének fontosak, mert egyáltalán nem látnánk. Sződligeten, ahol az egyik másodnagynénikémnek volt háza, a Rákos-patak partján fejtettem ki filozófiai tértanaimat az egyik nyáron, a már emlegetett egyenfüzetemben.” (Petri György különbözése, 47.)
„A munka világa”
[Részlet]
Ritkán álmodom.
Erről szoktam.
„Munka világa” – hideg hányadék.
A csiszológépek iszonyú hangja,
a spén olajszaga.
Ezt kellett volna
megszeretnem. A vastrepniket,
a kövér munkásnők hónalj-szagát.
Meg a durva
inasgyerek-basztató vicceket:
mikor elküldtek reszelőzsírért
meg kanyarfúróért,
aztán a műhely rajtam röhögött,
amikor bambán jöttem vissza,
hogy ilyen nincs. „Jól van, kisfiam”
mondta a szelíd főművezető,
„jó munkaerő leszel, rövidesen,
fölterjesztünk szűz mária valagrendre”.
Ilyenek mentek a „politechnika”
becenevű tantárgy alkalmából
minden hét csütörtökén
reggel hattól (!) kettőig.
„Ez egy orosz tagozatos politechnikai osztály volt, tehát egy napot a Kontakta Villamossági Gyárban töltöttünk, ahol meg kellett volna szeretnünk a fizikai munkát és a munkásosztályt. A munkásosztállyal még úgy-ahogy elvoltunk, de a fizikai munkát valahogy nem sikerült megszeretnem. Nekem fröccsöntéssel kellett foglalkoznom, bakelitfoglalatokat gyártottam. Hát, ezt a munkát nem lehetett túlságosan szeretni, enyhén szólva se éreztem kreatívnak ezt a tevékenységet. De a munkásokkal nagyon jól elvoltunk, mert ők meg úgy érezték, istencsapása vagyunk, akik csak hátramozdítanak, hiszen semmilyen szakszerű tevékenység elvégzésére nem vagyunk alkalmasak. Emlékszem egy művezetőre, akihez beosztottak, hogy adjon nekem feladatot. Akkor ő azt mondta: »Hozd utánam a szerszámos ládát, mert másra nem tudlak használni, és ha elbírod, akkor megkapod a Szűzmáriavalagrendet«”. (Petri György különbözése, 37–38.)
A gimnáziumi lapban 1960-ban megjelenik Súlytalan élet és Hódság 1943 című verse, illetve egy Brechtről szóló tanulmánya, ugyanebben az évben pedig az Élet és Irodalom is leközli Hány nemzedék című költeményét. A Hódságból Sztrókay Kálmán kantátát is komponál, amit 1963. április 2-án mutatnak be a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola hangversenytermében. Hogy családjától függetlenedjen, a szegedi egyetemre tervezi beadni jelentkezését.
*
„Na most ez az osztály azért volt speciális, mert kifejezetten elit-neveldének számított, eleve csak jeles és kitűnő eredménnyel végzettek kerülhettek be. És tudtuk is, hogy mi vagyunk a B osztály, tehát mi vagyunk az elit. Azt hiszem, harmincnégyen voltunk, ebből harmincketten szereztek diplomát. Ide járt az egykori kormányszóvivő, László Balázs, a nemrégiben megboldogult Papp Zsolt filozófus, Azcél Endre… […] Szóval szinte mindenki valamilyen tekintélyes pozíciót ért el a szakmájában. Na most, emiatt az osztálynak egészen különleges atmoszférája volt. Állati pimaszok voltunk a tanárokkal, mert tudtuk, hogy mi vagyunk a legjobbak, tehát ennek megfelelő elitgőggel kezeltük a többi iskolatársakat.” (Petri György különbözése, 38.)
Hány nemzedék
[Részlet]
Hány nemzedék tört meg miattam,
míg eljöttem töretlen én,
egy alvadt vérű virradatban,
roncsolt halak úsztak a habban,
és közöttük hányódtam én.
Szögesdrótokon kúsztak értem,
hogy őrizzem halálukat,
hogy állhassak sziszegve térden
a tátongó idő szelében,
mint bennük állt az öntudat.
*
Petri talán itt szembesülhetett először a cenzúra intézményével: a második strófa második sora eredetileg így hangzott volna: „mint részegben az öntudat.”
„Az a helyzet, mikor újraolvasom ezeket a fiatalkori verseimet, hogy ezeket technikailag érett verseknek tartom, művészileg azonban nem tartom éretteknek őket. […] Nekem az igazi problémám az volt – amit el is mondtam életem első interjújában Alföldy Jenőnek –, hogy ezek a versek nyomasztóan magukon viselik József Attila bélyegét. Úgy éreztem, egyfajta József Attila-, illetve Nyugat-epigonságban szenvednek, és én szerettem volna valami gyökeresen mást csinálni." (Petri György különbözése, 61.)
„Benedek Lóránt barátommal ’57-ben úgy döntöttünk, hogy soha nem lépünk be a KISZ-be. Majd 1960-ban felmerült – ezt meséltem már –, hogy semmiféle cselekvőképességünk nem marad, ha nem vagyunk benn a szervezetben. Mivel Benedek Lóránt barátom ráadásul hívő református, így egy kis botrány keretében léptünk be mindketten, mivel még le kellett nyeletni azt a békát is a KISZ-szel, hogy a barátom hívőként lesz tag. Borzasztó komolyan vettük ezt akkoriban, még egy kis cikket is írtam ez alkalomból a Toldy-híradó faliújságára arról, hogy mi a kereszténység szerepe a szocializmusban. Hajaj, hát ezt nagyon komolyan végiggondoltuk. Én helyettes kultúros voltam a Toldy Gimnáziumban, a főnök meg a Fodor Géza. Szóval ő volt a kultúrfelelős és én voltam a helyettese.” (Petri György különbözése, 80.)