Viturbius Acer fennmaradt verse
[Részlet]

Velem, veled: mi lesz?
Nem kérdezni, nem beszélni.
Igyuk meg a sört
a favedrekben satnyán évelő
tuják alatt.

Hajtsd fel a korsót, ó Leuconoe,
tompán az apadt sörhabba ne bámulj.

Scire nefas –
lám a földalatti keszonja fölött
újra dohognak a szürke betonkeverők

– visszaidézik azt az időt –

Mire szőke hajadba vegyül
szürkével a piszkos öregség,
kicserélődnek az utcák.
Korszerű keretbe kerül az unt, utált kép.

A Körülírt zuhanás eredetileg tervezett címét – Kívül –, kiadói döntésre kellett megváltoztatnia. Ebben jelent meg a Viturbius Acer fennmaradt verse, amelyet az első kötetéből a cenzúra kihúzott.

*

„Ezeket a verseket 1971 és 1973 között írtam. Némelyikük még közvetlenül az előző kötetem után készült, túlnyomó részük, a rövidek, a múlt évben. Én a versek terjedelmének csökkenését érzem – bármilyen külsődleges légyen is az első meggondolásra – úgynevezett és esetleges fejlődésem egyetlen döntő tényének. Első kötetemben a Vita Nuova módszerével dolgoztam. A versek terjedelmes glosszák voltak az olykor beléjük szőtt (rejtett), olykor meg sem írt tulajdonképpeni versekhez. Most sikerült elemibb és ezért esztétikai megformálásra alkalmasabb közlendőkig eljutnom. Másrészt csökkentek diktatorikus igényeim a versek értelmezését illetően. Igyekeztem nem kommentálni és lábjegyzetelni. Ez nem jelenti azt, hogy előző kötetemet megbántam. Sokféle vers lehetséges és szükséges. (Ha, talán, nem is mindenféle.)” (Részlet a Körülírt zuhanás című kötet fülszövegéből)

*

„…én soha nem akartam integrálódni semmilyen rendszerbe. Ezt kellőképpen dokumentálja a tény, hogy hetvennégyben megjelent második kötetemnek az lett volna a címe: Kívül. Ezt a címet végülis nem fogadták el. Semmilyen elkülönülési programot  nem fogadtak el. Sem versben, sem magánéletben. Én ettől függetlenül a marginalizálódásban jól éreztem magam, hiszen – ami a legfontosabb – egy választott közösségben voltam. Persze, ez egy aktív kívülállás volt – hiszen nem csak függetlenedni próbáltunk, hanem szembefordulni is. Ennek következtében, azt mondhatom, hogy életünkben a politikai szféra a legszorosabb értelemben vett magánéletünkhöz tartozott. Hétköznapi értelemben megkerülhetetlenné vált. Csak egy példa ebből az időből: hetvenöt táján én minden reggel egy Oktogon környéki kocsmába vonultam be az újságjaimmal; mire a vodkát kikértem, már meg is jelent két rendőr, de ez így volt mindennap. Rég tudhatták kívülről minden adatomat, ám ettől függetlenül, ahogy az újságjaimmal bevonultam, jöttek s igazoltattak. Bár semmi rendkívülit nem csináltam. Kértem a vodkát. De hát ez kocsmában nem olyan szokatlan.” (Két vállra fektették? Vagy hanyatt esett? Beszélgetés Petri Györggyel versről, politikáról. Interjú, kérdező: Kenéz Ferenc. PGYM III. 93.)

Harsányi Évával megromlott kapcsolatára reflektál majd az Azt hiszik kötetben szereplő Pillanatfelvétel című vers. 

*

„[…] én jól bírtam, szeretek vidéken élni, Éva viszont nagyon nem. Úgyhogy szintén mindenféle – nem tudom pontosan milyen – protekciókkal sikerült elérnünk, hogy a gödöllői lakást elcseréljük gyorsan egy pesti lakásra. Ott zajlottak házasságunk végnapjai, ahol tulajdonképp nem volt nagy veszekedés, Éva egyszerűen felszólított, hogy tűnjek el az életéből, és mielőbb költözzek el. Ez ’74 decemberében volt. Azt mondtam neki, hogy gondolja meg jól, mert ha elmegyek, akkor soha többet nem jövök vissza, ugyanis én nem változtatok a döntéseimen. Ragaszkodott hozzá, hogy menjek.” (Petri György különbözése, 145–146.)

Pillanatfelvétel
[Részlet]

Mikor a nyafogó hangodon azt mondtad:
„Nekem sokkal jobb lenne, ha meghaltál volna”,
elfelejtettem soká, orrvérzésig röhögni.
Csak néztem arcom a szemüvegedben,
ott, abban a presszóban, a pihés orrod,
a kávéfoltos szádat.
[...]
S azt kellett volna felelnem:
„Miért nem mondtad?”

„Történelmi pillanat volt például, amikor a várbeli kollégiumban felolvasást tartottam, 1976-ban, és miután elhangzottak a versek, kérdések következtek. Valaki felállt, hogy akkor most mondjam meg, én marxista vagyok-e. Az egy hatalmas pillanat volt. Én ugyanis azt mondtam, hogy nem vagyok marxista. És tényleg megállt a levegő. A közönségnek is és nekem is. Holott én már körülbelül három éve, 1973-ban, hosszú küzdelmek után leszámoltam a magam marxizmusával. De amikor ezt nyilvános helyen deklaráltam, úgy éreztem magam, mint Luther, amikor kiszögezte téziseit. Csak éppen nekem nem voltak téziseim.” („Én nem az ellenzék bárdja voltam”. Interjú, kérdező: Kisbali László. PGYM III. 133.)

*

„1976 óta tekintem magam az ellenzékhez tartozónak. A költségeket bizony gyakran magasnak találtam. Főleg ahhoz képest, hogy mint ellenzéki csupa olyan dolgot csinálok, ami valamelyest civilizáltabb országokban az érdektelenségig természetes és megengedett. Ugyanakkor nekem mégsem volt és ma sincs más választásom, mert az ember politika létezése a belső formája (vagy anyaga) mindennek, amit írok. Így hát a politika megkerülése vagy magánügyként kezelése költőileg megbénított volna. Személyes természetű, de nekem az előbbivel egyenrangú szükségszerűség, hogy az ellenzék jelentős része közvetlen baráti körömből került ki, és ezek az emberek éppen azért a barátaim, mert a megelőző évtizedben hasonló gondolatokra jutottunk.” (Interjú, 1982. szeptember 19. Kérdező: Konrád György. PGYM III. 39–40.)

Fotó: Csomor László