Nyilatkozat
Szolidaritásunkat fejezzük ki a Charta '77 aláíróival és elítéljük az ellenük alkalmazott repressziót. Meggyőződésünk, hogy az emberi és állampolgári jogok védelme egész Kelet-Európa közös ügye.
Budapest, 1977. január 19.
Bence György filozófus, Csalog Zsolt író, Csoóri Sándor költő, Dalos György író, Donáth Ferenc közgazda, Donáth Péter festőművész, Eörsi István író, Erdélyi Ágnes filozófiatörténész, Fehér Ferenc esztéta, Fodor Géza esztéta, Haraszti Miklós író, Háber Judit szociológus, Heller Ágnes filozófus, Jánossy Ferenc közgazdász, Kardos Júlia vegyész, Kis János filozófus, Kenedi János kritikus, Kocsis Zoltán zongoraművész, Ludassy Mária filozófiatörténész, Márkus György filozófus, Márkus Mária filozófus, Mészöly Miklós író, Nádas Péter író, Pap Mária nyelvész, Petri György költő, Pór Péter irodalomtörténész, Radnóti Sándor kritikus, Réz Pál irodalomtörténész, Sós Vilmos filozófus, Szabó Miklós történész, Tordai Zádor filozófus, Vajda Mihály filozófus, Várady Szabolcs költő, Vezér Erzsébet irodalomtörténész.
*
„Pontosan emlékszem, az aláírást megelőzően odaítélték nekem a Móricz-ösztöndíjat, aztán Kenedi Jancsi felhívott, és elhaló hangon azt mondta a telefonba, hogy Gyurikám, sürgősen beszélnünk kell. Abban a pillanatban tudtam, hogy ugrott az ösztöndíj, de oda kell mennem hozzá aláírni. Szerdán beolvasta a tiltakozást a Szabad Európa, nekem csütörtökön kellett volna átvennem a Móricz-ösztöndíjat, amit még Pozsgay Imre adott volna át. Én mindenesetre csütörtökön felvettem akkori legjobb ruhámat, nyakkendőt kötöttem, de tudtam, hogy ez képtelenség, és valóban. Egy órára kellett volna mennem, 12-kor érkezett egy motoros futár, aki átadott egy kétsoros levelet, hogy: meghívását tekintse tárgytalannak. Mellesleg utána a barátaim összeadták az ösztöndíjat a hátam mögött.” (Szállóigévé lenni, az a legjobb dolog. Interjú, kérdező: Parti Nagy Lajos. PGYM III. 230–231.)
"EÖRSI ISTVÁN: Én is elmondanék egy Petri-verset, de előtte hozzá egy valódi történetet. A valódi történet abból áll, hogy amikor 1977 januárjában 34 aláíró közölte, hogy szolidáris a Charta ’77-el, köztük volt Petri György is. Ekkor Petrit megfosztották a Móricz Zsigmond-ösztöndíjtól. A Móricz Zsigmond-ösztöndíj 3.000 forint havonta, hihetetlen összeg volt akkor. Petri egész egzisztenciája ezen alapult. Lehetett belőle élni. Bence György indította meg a mozgalmat, hogy mi összedobjuk Petrinek ezt a pénzt. Minden hónapban összegyűjtöttük, elküldtük, de nem az ő nevére – mert az volt a cél, hogy a lakbért is ki lehessen fizetni –, hanem Maya nevére, aki megkapta, kifizette a lakbért meg amit kellett. A többit aztán Petri rendesen elitta. Az érdekes az egészben az volt, hogy Petri soha senkitől meg nem kérdezte, hogy honnan van ez a pénz. Úgy gondolta, hogy neki ez valamilyen módon jár, ő titkokat nem kutat, nem ez az ő dolga. Ő a mindenség titkait kutatja, de a háromezer forintét nem. Mellesleg jegyzem meg, hogy volt egy érdekes mellékága ennek a történetnek. Nagy László, akivel abban az időben egy szerkesztőségben dolgoztam az Élet és Irodalomban, minden hónap elején megkérdezte: Hogy van a barátod? Mondom: Melyik? A költő! Mondom: Iszik. Ahhoz pénz köll. – mondta, és adott egy százast. Ő tudniillik nem akart csatlakozni a mozgalomhoz, tehát az illegális gyűjtési mozgalomban nem vett részt, de egy költőnek, aki iszik, pénzt szívesen ad. Tehát mindig az a százas is bekerült, Nagy László neve nélkül. Minden hónapban lezajlott ez a dialógus. Számomra mindig nagy titok volt és nagy rejtelem, hogy Gyuri hogyan számol el ezzel magában. (Egy berlini beszélgetés Petri Györgyről, Lettre, 2000. ősz, 38. szám)
A Napló bejegyzéseit természetesen a belügy – sőt személyesen Aczél György is – élénk érdeklődéssel kísérte, rendszeressé váltak a házkutatások, a példányok lemásolása, vagy egyszerű ellopása.
*
„Aczél György és az értelmiség. A. GY. immorális és rothasztó figura volt. Jelentős szerepe volt az elit értelmiség elkurvításában. Persze, azt az »elitet« – mit mondjak? Könnyű volt »Katát« táncba vinni. Én magam nagyon egyszerű helyzetben voltam, mivel eltökélten megdönteni akartam a rendszert, morális képtelenségnek tartottam, hogy annak egy olyan prominenciájától kérjek bármit, akit a mi hatalomátvételünk esetén elsők közt diszkvalifikáltam volna a magyar közéletből.” (PGYM, IV. 583.)
Ebben az időszakban születnek azok a versek, amelyek majd az Örökhétfő című kötet anyagában a nyelvi groteszk és a szleng alkalmazásával is jelzik politikai radikalizálódását. A verseket hazai lapok nem közlik, a Szépirodalmi pedig csak egy erősen cenzúrázott formában vállalta volna a kiadást, amelybe Petri nem egyezik bele és visszavonja a kéziratot. A versek egy része – csaknem húsz költemény – viszont az újvidéki Új Symposionban már 1977-től kezdve megjelenik.
*
„Emlékszem, egy azóta emigrált barátom dömsödi házában laktunk, ahol fűteni nem lehetett, de bojler volt, és én a fürdőkádban ültem majdnem egész nap, mint Marat, előttem egy deszka, a deszkán az írógépem, és volt olyan, hogy hat-nyolc verset írtam egy nap. Így született a könyv, két év alatt ugyan, de ilyen nagy hányások formájában.” (Szállóigévé lenni, az a legjobb dolog. Interjú, kérdező: Parti Nagy Lajos. PGYM III. 233.)
*
„Először az Örökhétfő teljes anyagát a Szépirodalminak adtam. A megbízott igazgató közölte, hogy 25–30 verset ki kell hagynom, köztük az Örökhétfőt, amit elsőnek írtam, s ami a címadó vers. Tehát a kötetcím maradhat, de a verset hagyjam ki. Akkor azt mondtam, nem, felejtsük el a dolgot. Réz Pali, aki ott volt ezen a tárgyaláson, azt mondta később, hogy sajnálja, hogy nem adhatja ki a könyvet, de örül, hogy így döntöttem, ő is így gondolja. Ez olyan gesztus volt, ami megerősített abban, hogy vannak egy verseskötet megjelenésénél fontosabb dolgok is. Akkor még nem volt a Demszky kiadója, nem tudtam, hogy minden további nélkül megjelenhet szamizdatban, de úgy gondoltam, ha ennyi vers kimarad, akkor az már nem az én kötetem lenne, és nem szabad megengednem, hogy bohócot csináljanak belőlem.” (Szállóigévé lenni, az a legjobb dolog. Interjú, kérdező: Parti Nagy Lajos. PGYM III. 236.)
Az Új Symposion 1977. decemberi száma, amelyben Petritől először közölt verseket a lap
Az Örökhétfő c. kötet egyik versének gépirat-részlete
„Az megint más kérdés, hogy a szamizdatköltő szerepnek meg az Örökhétfő recepció lehetőségeinek volt egy nemkívánatos mellékhatása. Ebbe a csőbe viszont bele kellett menni. A második nyilvánosság szükségképpen szelektív nyilvánosságot jelentett, mert kellett bizonyos bátorság meg helyismeret meg kapcsolatok – mondjuk ki: bennfentesség –, hogy hozzájusson valaki a szamizdat termékeihez, másrészt hozzátartozott egy nem mindig – számomra általában nem – szimpatikus romantikus politikai felértékelődés is. Én nem akartam politikai sztár lenni soha, viszont nem nagyon lehetett elkerülni a dolgot. Amikor az Örökhétfő után többször elhangzott – hol vádként, hol egyszerű kajánságként –, hogy bizonyára élvezem a szerepet, hogy én vagyok a magyar költészet dúvadja, mindig azt válaszoltam, hogy ebbe a szerepbe belekényszerültem. Egyrészt azért, mert úgy gondoltam, hogyha én elég jónak tartom ezeket a verseket ahhoz, hogy megjelenjenek, a hozzáértő barátaim is annak tartják, sőt nota bene egy állami kiadó is annak tartotta, akkor én egyszerűen megkeresem a megjelenés eszközeit. Másrészt pedig ez a hősi szerep semmivé válna, ha akadna még harminc ember, aki ugyanezt az utat választaná.” (Az Örökhétfőről. A Pap Mária készítette kéziratos életinterjúból, 1989., PGYM IV. 102–103.)
„Nézd, ha úgy tetszik, volt egy naiv, primitív és egyszerű indulat bennem, hogy elég volt a parabolákból, a célzásokból, az egymásnak beszélésből, hogy mi tudjuk, miről van szó, ők meg úgy tesznek, mintha nem tudnák. Egyszerűen szükség volt a durva beszédre, a versek szókincsében megjelenő obszcenitás szándékos volt, én a prüdériát, nemcsak a szexuális, hanem a közéleti, politikai prüdériát is, a rendszer alaptermészetének tartottam. Tehát metaforikus gesztus van abban, hogy tessék, belemondom a pofátokba, hogy elég volt a hablatyolásból, a finom allúziókból. Ez szükségképpen hozta magával, hogy időnként valóban artikulálatlan düh tört ki belőlem, de magának az Örökhétfőnek a létrehozásához ezeket a verseket nélkülözhetetlennek tartottam. Úgy éreztem, hogy a költői önkifejezésem szempontjából is elkerülhetetlen, hogy bemenjek, mint elefánt a porcelánboltba, és egy jó hangos kuss-sal elnémítsam ezt a csipogást és madárnyelvet.” (Szállóigévé lenni, az a legjobb dolog. Interjú, kérdező: Parti Nagy Lajos. PGYM III. 234–235.)
Petri György az Új Symposion 1979. szeptemberi számában
„Én Tolnai és Domonkos verseivel 1976-ban ismerkedtem meg, amikor túl voltam a második kötetemen. Nagyon szeretem a verseiket, de jószerivel nem is igen tudtam róluk. Annyira nem volt kapcsolat, hogy az én verseim az Új Symposionban úgy jelentek meg, hogy én nem tudtam róla. Könczöl Csaba ment Újvidékre, és ő vitte ki a szövegeimet. Én addig csak tudtam arról, hogy létezik egy ilyen lap.”(„Művelhetem költői kiskertemet”. Interjú, kérdező: Bozsik Péter. PGYM III. 265.)
„A politikai elnyomás nekem elsősorban abban testesült meg – némi rendőri zaklatástól eltekintve –, hogy van egy tűrhetetlenül eufémisztikus nyelv, hogy semmit nem neveznek a nevén. Azt hiszem, az alapvető költői ösztönzést számomra a megnevezés kényszere jelentette. Tehát hogyha baszásról van szó, akkor ne mondjunk csókot. És viszont. […] Azt gondolom, hogy a cenzúrának és az elfojtásnak ez a mechanizmusa csak akkor és addig működhet, amíg totálissá teszik. Tehát ha eufemizmusok kellenek a politikában, akkor eufemizmusokban kell beszélni a magánélet vagy testi élet tényeiről is. Ezért éreztem kényszert arra, hogy mindent kimondjak.” („Én nem az ellenzék bárdja voltam”. Interjú, kérdező: Kisbali László. PGYM III. 132–133.)
Politikai költészet a ’80-as években
egészen más, mint Petőfiék problematikája:
nem kész ideológia készült hegemóniára, hanem egy szemantikai anómiát kellett megszüntetni, leszámolni egy nyelvi élethazugsággal.
Példák: fordulat éve: nem volt fordulat, hanem éppenséggel egy gondosan előkészített puccs (altern. pol. terr.)
Forradalmi munkás–paraszt kormány = ellenforradalmi kormány
ellenforradalom – forradalom
felszabadulás = megszállás
közmegegyezés = beletörődés
testvéri segítségnyújtás = katonai invázió
demokratizálás = a hatalom paralysis progr.[esszívája]
(Feljegyzés a 90-es évek elejéről, PGYM IV. 563.)
„Ő [Hajnóczy Péter] jött oda hozzám egy presszóban, hogy olvasta a verseimet, és egyszer egy ilyen hústorony fölém magasodik, és megkérdezi: »Iszol sert?«. Természetesen, natürlich. És akkor jól berúgtunk, elmentünk hozzá, mindent ivott szegénykém, és aztán az élete vége felé már lett egy ilyen mániája, hogy hol ilyen, hol olyan bort iszik, balatoni borokat, mert azok nagyon egészségesek. Akkor azt meglehetősen ipari mennyiségben, ami már nem volt annyira egészséges. Zenét hallgattunk. Voltak neki ilyen mániái: az egyik mániája Írország volt. Voltak még ír népdalok. És akkor azokat hallgattuk és ittunk. […] A Hajnóczy-vers úgy kezdődik, hogy »meghalt egyszerű, egyszeri barátom, e hánykolódó földön sose látom« – nehéz megmondani, mert annyira különbözött a személyisége az enyémtől, nem lehetett vele beszélgetni, csak inni, zenét hallgatni. Elég irracionális a barátságok természete, mert azt sem mondhatnám, hogy ez a nagy írónak szóló elismerés volt.” („Igyekeztem szembenézni a saját mulandóságommal”. Interjú, riporter: Forgách András. PGYM III. 423., 424.)
*
„Péter egyrészt abban különbözött tőlem, hogy ő tényleg derekasan hallucinált. Tehát, ami a Perzsia-könyvben van, az nem költői kitaláció, hanem saját legszemélyesebb vízióit rögzítette. A másik az, hogy ő egy idő után gyakorlatilag kivonult a világból – ez természetesen a legfontosabbra, az írásra nem vonatkozik –, és úgyszólván működésképtelenné vált. A mi találkozásaink általában olyanok voltak, hogy rámtelefonált, hogy most nagyon rosszul érzi magát és jöjjek azonnal. Üljek egy taxiba, és pillanatokon belül legyek ott. Ő általában délután háromkor még fürdőköpenyben bolyongott a lakásban, nem szeretett már kimenni az utcára. Zenét hallgattunk, általában ír népdalokat, mert Hajnóczynak az volt a rögeszméje, hogy az írek egy rendkívül szabadságszerető nép.” (Petri György különbözése, 115–116.)
Verskezdemények Hajnóczy halálára. A végső búcsúvers In memoriam Hajnóczy Péter címen 1985-ben, az Azt hiszik című kötetben jelent meg.
„Mint költőre esett rám a választás, hogy költőtársaimat én keressem meg. Kodolányi – Illyés veje – csak arra kért, hogy egy szűzi, üres lappal menjek az apósához, minthogy ő pontosan tudja, hogy a Szabad Európa ezt be fogja mondani, és hogy úgyis kitör a balhé, de ne törjön ki még aznap este. Illyés viselkedése nagyon furcsa volt, látszólag habozott, elkezdett mindenféle formai kifogásokat mondani. Flóra asszony – aki végig jelen volt – kifejezetten barátságtalan volt a beszélgetésnél. Illyés nagyon sokszor elolvasta a szöveget, és emlékszem, hogy olyan problémákon meditált, hogy ez, hogy »Kádár János úrnak«, ez kihívó, mert akkor mindenki elvtárs volt. »Nekem sem elvtársam a Kádár, nem is vagyok párttag, de ez azért mégis…« Elkezdett a szöveg stilisztikai problémáival foglalkozni, megkérdezte, hogy ki írta ezt a szöveget, mondtam, hogy részben én írtam, erre eltekintet a további stilisztikai ellenvetésektől. »Hát tudod, az a helyzet, hogy ha én ezt aláírom, akkor ezt nagyon sokan alá fogják írni.« »Pont erre gondoltam, Gyula bátyám« – mondtam, de a dolog kudarccal végződött, nem írta alá, illetve azt mondta, hogy esetleg jöjjek vissza egy-két nap múlva, szövegmódosításokat kért.” (Apák és fiúk. Interjú, kérdező: Petri Lukács Ádám. PGYM III. 181–182.)