„DR. TORGYÁN JÓZSEF (FKGP):
Köszönöm a szót, elnök úr. Miniszter Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! 1996. március 15-e alkalmából a művelődési kormányzat – nyilván teljes egyetértésben Horn Gyula miniszterelnökkel és Göncz Árpád köztársasági elnökkel – a kultúra, a tudomány, a művészet jeleseinek különféle rendű, rangú és fokozatú állami kitüntetéseket adott át. A kitüntetettek között megdöbbenve láthatta az egész ország friss Kossuth-díjasként Esterházy Péter írót és Petri György költőt.
Hogy emlékeztessem a tisztelt Házat és az ország lakosságát is, Petri György írta azt az ocsmányságoktól hemzsegő, vallásgyalázó verset, melynek hírhedtté vált első sora így hangzik: »Zakatol a szent család, isten tömi Máriát.« Másik friss Kossuth-díjasunk, Esterházy Péter Így gondozd a magyarodat című írásában a következőképpen vélekedik rólunk: »Mit akar ezekkel a magyarokkal? Was für ein magyar?«, »A csokorba kötött magyart szétbontjuk és éles késsel ferdén visszavágjuk. Kivétel a fásszárúak, mert azokat törjük vagy kalapáccsal zúzzuk.«, »Az összement magyart a savó leöntése és Trianon után túrónak használhatjuk...«, »A magyar emlős, a magyar sötét, ahova Európa, ugrik.«, »A magyar az új nincs. Az új semmi. Az árnyék.«, »Ki tartson magyart? Tanácsosabb fajtiszta magyart beszerezni, mint valami bizonytalan származású magyart.«, »Olcsó magyarnak híg a leve«, »A magyartartás csak akkor gazdaságos, ha a törzsállományunktól szaporulatot nyerünk és azt fölneveljük. De azt nem kell megadni, hogy tízmillió vagy tizenöt.«
Kérdezem tehát a miniszter urat, Kossuth-díj-e a jutalma a nemzet- és vallásgyalázóknak? A két említett magyar állampolgár kitüntetése azt jelenti-e, hogy a művelődési kormányzat a jövőben hivatalos rangra emeli és követendő példaként állítja a magyarság elé vallásának és nemzetének ocsmány, mosdatlan gyalázását? Az ön tanultsága és jó ízlése szerint beleférnek-e az idézett művek a művészi szabadság fogalomkörébe, és ha nem, akkor hol, mikor és milyen formában emelte fel szavát az ilyen és hasonló, ocsmány hangvételű, perverz és otromba nemzet- és vallásgyalázás ellen? Várom a miniszter úr válaszait. (Taps az FKGP padsoraiból.)”
Göncz Árpád és Petri György (Szilágyi Lenke felvétele)
*
Öregkoromban Izé-díjas lettem
[Részlet]
Öregkoromban Izé-díjas lettem, ilyen megőszülten és porlepetten.
Engem is utolért a nemzeti szégyen, jaj, mért nem mondtam, hogy én nem, én nem.
Vagyok, mit érdekelne
[Részlet]
Mikor nem írok verset: nem vagyok.
Illetve úgy mint hulla körme és haja,
valami nő tovább, de nincsen valaki,
nincs centrum, én, nincs „szervező közép”.
A versen kívül nincsen életem:
a vers vagyok. Tehát elég ritkán vagyok,
s elég ritkás, fogyatkozott e létezés:
füstölés, vedelés, szerelmeskedés, néha főzés
– az is mind ritkábban. Torkig vagyok,
és ez paralizálja a kulináris képzelőerőmet is.
Persze egy fácán vagy egy őzgerinc,
vagy egy egészen zsenge, rózsaszín malac,
citromszelettel a szájában egybesütve,
netán lazac – az ilyesmik még lázba hoznak,
fokhagymával pirított osztriga (persze csakis
aznap halászott, friss sellőpicsa).
De ez sem old meg semmit igazán. Mert igazából
mégiscsak költő volnék – hogyha lennék.
„Tudja, nekem krónikus problémám, hogy nehezen és ritkán írok verset. Most talán lassan összeáll egy vékonyka kötetre való. A Jelenkor kiadón múlik, hogy külön jelenteti-e meg, vagy hozzáteszi összegyűjtött verseimhez mint újabb ciklust.” (Diderot, a hintáslegény. Interjú, kérdező: Bogácsi Erzsébet. PGYM III. 282.)
Maya emlékére
[Részlet]
Már soha nem lesz úgy,
amikor fölpofoztad a Marit, amikor
összekarmoltál engem!
Miként az inga, lassúdan kilengem,
miként az akasztott miniszterelnök…
Már semmi sem lehet jó,
lévén, hogy én nem felejtek,
és nincs bocsánat semmire,
a bűn az bűn marad.
[...]
Nagyon szerettelek.
Mégsem eléggé.
Nagy Mária, 'Maya' (1942–1996)