[Versek.] Vál. Domokos Mátyás. Békéscsaba 1981. Megyei Könyvtár, Házi ny., 14. lev. /Poesis Hungarica 2./ — Példányszám: 250. [Japán technikával.]

„Nézzük hát meg, mi minden forog a vers tengelye körül, miféle széthúzó és összetartó erők eredője az a sötét feszültség, amelyet minden sorában ott érzünk. Azt hiszem, a feszültség egyik gerjesztője az, hogy a vers érzelmi, hangulati anyaga korántsem egynemű. Csak első pillantásra tetszik elejétől végig sötéten, biblikusan komornak. A fájdalom, a kétségbeesés, a riadalom, a szorongás, az ember személyes sorsát és a világ tárgyait egyformán bélyegző árvaság hézagaiban itt-ott másféle érzelmek is felragyognak: vágyakozás valami emberi vagy emberen túli melegre, mindenre, élőkre és élettelenekre egyformán rásugárzó gyöngédség, az emlékezetbe rögzült gyönyörű részletek, apróságok keltette elragadtatás, áhítat, a gyámoltalanság láttán forrón felbuggyanó szeretet és kétségbeesett, a magány legmélyebb bugyraiból felszakadó szerelem. A versnek ez a rapszodikus hullámzása onnan van, hogy különféle tapasztalatok, élmények, tartalmi rétegek csúsznak benne egymásra, árnyékolják vagy világítják át egymást, drámai feszültséget teremtenek. Ez az a századunkban sokat emlegetett és sokféleképpen értelmezett objektív líra: a személyes hang ki-kihallik belőle, de gyakorta tárgyiasodik, csak közvetve, csak áttételesen nyilatkozik meg. Az Apokrifnak legalább három rétege van: a személyes sors mögött az emberiség, a világ sorsa, és a történelem. Ha a vers első sorait olvassuk, mintha csak a Bibliát olvasnánk, azt idézi az utolsó ítélet, a világvége egyelőre egy cseppet sem személyes, sokkal inkább az emberiség közös tudatában fogant látomása.” (Lator László; Jelenkor, 1981. április)