Egy párbeszéd regénye. Bp. 1977. Szépirodalmi Könyvkiadó, 105 l., 3 t.

„Ebben a dialógusban Sheryl Suttont a teljes neve, Pilinszky Jánost egy szerény gondolatjel jelöli, de – úgy tűnik – nem egyenrangú félként szólnak egymáshoz. Sheryl csupán az érdekes egyéniségű ihlető, Pilinszky pedig a végiggondoló és összegző, aki mintegy a másik személyben is önmagát fogalmazza meg. A kötet végső soron a költő filozofikus gondolatai[nak] foglalata s esztétikai nézeteinek breviáriuma – olyan kalauz, amely Pilinszky lírájában segít elsősorban tájékozódni. A költői életmű ismerője csupa ismerős elemmel találkozik ebben a prózakötetben is – olyannyira ismerősekkel, hogy nem egy részlet Pilinszky valamely, versben-versekben már kimondott érzését, gondolatát látszik ismételni. Így például végigvonul a könyvön az egyetlen hely, a centrum, a végleges és biztos pont keresésének problematikája. […] Hely-e egyáltalán ez az egyetlen pont, vagy inkább állapot? E világon megvalósulható, vagy csupán mint remény létezik? Erre határozott feleletet nem kapunk. Csakhogy nem is a végérvényes válasz, s nem a pont tér- vagy időbeli koordinátája a fontos, hanem a szakadatlan út, a folytonos küzdelem, a koncentrált figyelem örökös ébrenléte, amellyel Pilinszky a célra, az eszményre, a tökélyre irányul. […]

A Pilinszky-versek olvasóinak ismerősök a könyv »hősei« is. Az újabb kor négy meghatározó művészegyéniségeként – nem először – Dosztojevszkijt, Simone Weilt, Witold Gombrowiczot, Robert Wilsont nevezi meg a költő (e négy »ismerős« közül hárman Magyarországon jóformán ismeretlenek, s Wilson színházát Pilinszky leírásának sem sikerül közelebb hoznia). Franz Kafka emelkedik még a nagyok közé, és Hölderlin említtetik, aki »négy sorban elmondta egész életét – és volt rá ideje bőven«; s akinek a költő Pilinszky már három sorban elmondta az egész életét: »December hőse, nyarak jégverése, / drótvégre csomózott madár, / mi nem voltam én? Boldogan halok« (Hölderlin). Volt rá ideje bőven – ide még egy jellegzetes mondatot a könyvből: »Mert a minőség ideje alapvetően más, mint a vekkeré.«

A gyerekek, őrültek, szentek centrális alakjai a beszélgetéseknek (a föntebbi nagy művészegyéniségek közéjük is tartoznak). Különösen szembetűnő a gyerek gyakori megjelenése, váltakozva a kiszolgáltatottság és a harmonikus teljesség képviseletében. És ott vannak a gyengeelméjűek is: ez a könyv egy színielőadás és egy beszélgetéssorozat kapcsán a szépet és a teljeset közelíti meg, de a torzság és a részbe-töretettség soha el nem felejtésével (Wilson »ötszörös lassúságú« darabjának címe: A süket pillantása).

[…] A Pilinszky Jánosról és költészetéről kialakult képét ez a könyv árnyalataiban sem változtatja meg, s a költő a Beszélgetések után is elsődlegesen, sőt szinte kizárólagosan költő maradt – de a jelentős lírai életmű értéséhez az új formában történt konok és céltudatos önismétlés is hozzájárulhat.” (Tarján Tamás; Magyar Nemzet, 1978. február 19.)