Összegyűjtött versek 1940–1970. Bp. 1970. Szépirodalmi Könyvkiadó, 171 l., 1 t. — Második, jav. kiad.: uo., 1971. Csehszlovák–magyar közös kiadás: Bratislava–Bp. 1971. Madách Kiadó–Szépirodalmi Könyvkiadó, 173 l.

Te győzz le. 9–10.; Éjféli fürdés. 11–12.; Halak a hálóban. 13.; Könyörgés. 14.; Távozó sereg. 15–16.; Magamhoz. 17.; Őszi vázlat. 21.; Stigma. 22–23.; Tilos csillagon. 24.; Gyász. 25.; Trapéz és korlát. 26–27.; Téli ég alatt. 28.; Késő kegyelem. 31.; Mert áztatok és fáztatok. 32–33.; Kánikula. 34.; Mondom neked. 35–36.; Ne félj. 37–38.; Miféle földalatti harc. 39–41.; Parafrázis. 47–48.; A tengerpartra. 49.; Sírvers. 50.; Egy szenvedély margójára. 51.; Bűn. 52–53.; Tanúk nélkül. 54.; Két szeretőre. 55.; In memoriam N. N. 56–57.; Kihűlt világ. 58.; Piéta. 59.; Panasz. 60–61.; Örökkön-örökké. 62–63.; Mire megjössz. 64–65.; Senkiföldjén. 66–68.; Ama kései. 69. Harbach 1944. 73–74.; Francia fogoly. 75–77.; Egy KZ-láger falára. 78.; Ravensbrücki passió. 79.; Harmadnapon. 80.; Frankfurt. 81–83.; Aranykori töredék. 84–85.; Impromptu. 86–87.; A szerelem sivataga. 88–89.; Dél. 90.; Jelenések VIII. 7. 91.; Apokrif. 92–95.; Négysoros. 96.; Egy arckép alá. 97.; Agonia christiana. 98.; A harmadik. 99.; Hideg szél. 100.; Félmúlt. 101.; Novemberi elízium. 102. Utószó. 107–108.; Introitusz. 109.; KZ-oratórium. 111–129.; A tenger. 133.; Nagyvárosi ikonok. 134–135.; Van Gogh. 136.; Kis éjizene. 137–138.; Fehér piéta. 139.; Önarckép 1944-ből. 140.; Különítélet. 141.; Egy sírkőre. 142.; Passió. 143.; Akár a föld. 144.; A hóhér naplójából. 145.; Merre, hogyan? 146.; Szent lator. 147.; A „teremtő képzelet” sorsa korunkban. 149–157.; Ars poetica helyett. 159–165.

*

„Pilinszky mintha már az atomkorszak és az űrhajózás szülöttje lenne. Élettere a világűr, a kopár csillagok és ebben a süketen érthetetlen csillagerdőben ő az eltévedt gyermek, az ember.

S ha gyermek is, zord és felelősségteljes. Szava nem gyermeki csacsogás, hanem végsőkig fegyelmezett és kifinomult. Villanásszerű reflektorozással pillant át eget és földet, s ezt a villanásszerűséget a mondat és gondolat-repeszek közé beiktatott kihagyások is erősítik. Ő úgy nyilatkozik szerényen, hogy költészetét valamiféle nyelvi szegénység jellemzi: »Viszont a művészetben az ilyen szegény nyelv is – ezt a szegények büszkeségével kell, hogy mondjam – megváltódhat. A művészetben a süketek hallanak, a vakok látnak, a bénák járnak, minden fogyatékosság teremtő és magas rendű erővé válhat.«

Szép, de túlzott ez a szerénység. Mi, olvasók, annál is gazdagabbnak véljük ezt a költészetet, mert kihagyásos szószegénységébe saját érzéseink, rálátásaink iktatódnak a költőtől megvillantott kép hatása alatt, és Pilinszky idegreflektora mindig a leglényegesebben villant fényt.

Apokaliptikus költészet ez, mégis mintha eleven cáfolat lenne Th. W. Adorno ama sokat emlegetett s szerencsére balul sikerült jóslatára, hogy „Auschwitz óta a költészet halott”. Pilinszky kora ifjúságában ismerte meg a háború poklát, a német fogoly- és internálótáborok éhenhalói között, az elégetett hullák nehéz füstjében élt. Legismertebb versei, a »Harbach 1944«, a »Francia fogoly«, vagy a »Ravensbrücki passió« éppen Auschwitz által bemocskolt emberségünket emeli új, tudatosabban embertelenség-elleni sí[k]okra. Mert ezt az egész apokaliptikus valót túlragyogja és földöntúli magaslatokra emeli a »Harmadnapon« nyolc sora, amelyben Krisztus legyőzte a halált.

Mintha Pilinszky költészete éppen ebből az embert lealacsonyító szörnyűségből költötte volna az emberi részvét és újraéledő emberi szolidaritás elpusztíthatatlan fenoménjének új értelmét.

Olvasva, a »KZ-oratórium« is éppen kihagyásaival, sejtetéseivel éri el bennünk a megdöbbentő és megborzongató hatást. Pilinszky verselési gyakorlata annyira kifinomult, hogy Chopin-etűdök leheletkönnyű futamait érezzük sokszor akkor is, mikor a borzadály testi és lelki képeit vetíti elénk.

Ha Rimbaud azzal bosszulta meg valami nagy-nagy sérel[mét] a világo[n], hogy egy tűzijáték-parádé szórta fénycsokor kápráztató és gyorsan kilobbanó szikrázása volt, – ami után még sötétebb az éjszaka –, Pilinszky hosszú-hosszú pauzákkal a jéghideg csillagokra bámul, s onnan lop sejtést a világ egyéb érzelmeiről, mint amiket hétköznapjaink és hétköz-íróink velünk láttatni tudnak.” (Possonyi László; Új Ember, 1970. december 13.)