[1948. Fakszimile] Utószó Hafner Zoltán. Bp. 1996. Kortárs, [52 l.] — Második kiad.: uo., 1997.

„A […] fiatalember huszonhat éves múlt. Egyetlen könyve jelent meg eddig, háború késleltette, baráti alamizsnákból összejött verseskötet, mindössze 300 példányban. Alig sejti még, hogy a másodikra évtizedet kell várnia, az ajtók becsukódnak előtte. Mégis, amikor barátainak ajándékul kéziratos könyvecskét állít össze, mintha zárás előtti gyorsleltárt készítene, vagy méginkább, mintha jellemző portrét szeretne hagyni magáról hosszú távollét előtt, gondosan válogat a meglévő kötetből s e válogatáshoz sorol hatot az újabb versek közül. (Az ajándék, ki tudja miért, nem adatott át, a szerző hagyatékában maradt. Ám a sokáig ritkaszavú költő a ritkabecsűt alkotó művészek öntudatával egy-egy remekét később is szívesen másolta le szeretteinek.)

Ez újak sorában ott az utóbb oly elhíresült Francia fogoly, amely nem sokkal korábban jelent meg az ország mértékadó folyóiratában, a Válaszban, s ott a robbanásig feszült Parafrázis (Horda címmel), amely pedig a majdan legendává növő Újholdban látott napvilágot. De hogy ő volna az a Pilinszky János, sokáig csak kevesek titka marad. A pénz hiánya s aztán a cenzúra hatalma az ismert okok. 1948-at írunk.” (Reményi József Tamás; Népszabadság, 1997. március 8.)

*

„…napjainkban minden korábbinál erőteljesebben tapasztalhatjuk a költői szó – és általában bárminemű írói-művészi megnyilvánulás – hitelének inflálódását. Ha jól belegondolunk, ez ma az az alapvető alkotói probléma, amelynek érvényessége alól senki sem tudja igazán kivonni magát. S ez ruházza fel ezt a kis Versfüzet című versfüzetet kivételes aktualitással. Ki ne érezné a költő súlyos, mi tagadás, minden becsületes olvasóját önvizsgálatra kényszerítő egyéniségét nagy gonddal rótt, kissé szálas, mégis mindig jól olvasható betűiben? Ki ne hallaná ki belőlük az egyértelmű óvást: ne ereszd holmi kóbor szellők és nyomdagépek szárnyán felelőtlenül világgá szállni a szavadat. Légy azonos azzal, amit mondasz. Légy jelen a szóban. A veszedelmet, amitől óvott, ő jelenlétvesztésnek nevezte.” (Pályi András; Élet és Irodalom, 1997. március 7.)