1947, 1967. Levelek, esszék, fényképek. A szerkesztés, a szöveggondozás és a jegyzetek Hafner Zoltán munkája. Bp. 1997. Kortárs, 91 l.

„Pilinszky hazatérve a háborúból (1945. november) rövidesen az újonnan szerveződő irodalmi élet középpontjába kerül. Baráti sürgetésre és segítséggel összeállítja első verseskötetét (Trapéz és korlát. Ezüstkor, Bp. 1946), tagja lesz az Újhold szerkesztőbizottságának, többször is dolgozik a Rádió Irodalmi Osztályának, és különböző műsorokban, neves színészek tolmácsolásában az ő versei is gyakran elhangzanak. Eközben egyre több baráti és szakmai kapcsolatra tesz szert, verseit a kritika kitüntetett figyelemmel fogadja. 1947 tavaszán megkapja a Baumgarten-díjat, és amikor a kultuszminisztérium művészek, tudósok számára igyekszik külföldi ösztöndíjakat biztosítani, a támogatandók között Pilinszky neve is felmerül. Utazásának kezdeményezője és egyik fő támogatója Basch Lóránt, a Baumgarten Alapítvány gazdasági kurátora volt. Sík Sándor hagyatékában maradt fenn az 1947. március 28-án kelt levele: »Bár tudom, hogy Pilinszky Jánost ismerni és becsülni méltóztatik, ne vegye rossz néven, ha helyette én kérem arra, hogy támogatásában részesítse. Arról van szó, hogy a római Collegium Hungaricumban még be nem töltött helyre jó volna, ha a kultuszminisztérium őt jelölné ki. Ez nemcsak neki volna jó, hanem merem azt mondani, hogy az irodalomnak is hasznára fog válni. Benyomásokra fogékony tehetségéből sokat válthat ki egy római tartózkodás, talán többet, mint azoknál, akik eddig már kijelöltettek a Collegium igazgatójának, Kardos Tibornak javaslatára. Neki is írni fogok, de úgy gondolom, hogy a döntő faktornál Professzor Úr szava jelenthet legtöbbet oly kérdésben, amelybe talán nem játszik bele politika.« Sík Sándor intézkedéséről nincs pontos információnk, de bizonyára támogatta Basch kezdeményezését.

Noha a nagyobb összeggel járó ösztöndíjat végül nem kapta meg Pilinszky, ám – ha szerényebb minisztériumi támogatással – nemcsak Rómába, hanem Svájcba is sikerül egy hónapra eljutnia.

Rómába december 20-án, Toldalagi Pállal együtt érkezik. A Magyar Akadémián, a Borromini építette Falconieri-palotában kapnak szállást, kosztot és némi költőpénzt. Leveleiben szinte naplószerűen számol be élményeiről, az Akadémián zajló életről. A közös rendezvényekről, ha csak teheti, távol marad; rendszerint Toldalagival járja a várost. (»Castor és Pollux«, »Pipi és Totó« – jellemzi őket a maga módján Károlyi Amy és Nemes Nagy Ágnes. – Együttlétükről Lengyel Balázs is beszámol Két Róma című esszéjében.)

A látszólagos semmittevés, kávéházi üldögélések mögött nagyon is aktív szemlélődés rejlik, s rövidesen Pilinszky munkakedve is feltámad: itt születik a Mire megjössz és a Pieta (ez utóbbi mögött konkrét római élményeket sejthetünk), és tervezi egy »Nyugati képeslap« megírását is. Ez ugyan nem készült el, ám élményeit jól összegzi egyik, unokaöccséhez írt levelében: »nyugati utam iszonyú öntudatot adott, nem magamat, de fajtámat illetően! Nincs miért szégyenkeznünk, sőt! A kultúra, ha szűk körben is: a miénk. Nem kell érte nyugatra vándorolnunk. Persze zárt, nehezen továbbítható: de érdekes ez? a kultúra hasonló az üdvösséghez. Egy kis kolostorban és egy kis országban is ki lehet érdemelni, s ha a miénk, mindenért kárpótol.«

Rómából 1948. március elején tér haza. Az elkövetkező éveket jól ismerjük: a politikai fordulat következtében hosszú ideig nem jut publikálási lehetőséghez, korrektorként dolgozik, majd 1957 végétől az Új Ember munkatársának nevezik ki. 1959 őszén, hosszas bonyodalmak után megjelenhet új kötete, a Harmadnapon, ám az ezt követő két évben is csak a katolikus sajtó közli az írásait. Ha áttörést nem is jelent, de a kultúrpolitika vele szembeni bizalmatlanságának enyhülését jelzi, amikor a Rekviem című filmforgatókönyv az Új Írás 1961. szeptemberi számában megjelenhet, igaz, csak Fehér Ferenc marxista szempontú »eligazító« tanulmányával együtt. Pilinszky számára nemcsak a publikálás ténye lehetett fontos. Úgy érezhette, hogy költői útkeresésének egyik fontos állomásához érkezett, ugyanakkor az is nyilvánvaló volt, hogy filmterve Magyarországon nem valósulhat meg. Ezért keresi fel levélben egykori piarista diáktársát, Triznya Mátyást, aki ekkoriban a legjelentősebb olasz rendezőkkel dolgozik. A tervezgetésből barátság születik, s ha a film végül nem is készül el, levelezésük tovább folytatódik. 1963-tól, amikor Pilinszky hosszú évek után ismét Nyugatra utazhat, természetesen vetődik fel egy római látogatás lehetősége, ám ez különböző nehézségek miatt évről évre húzódik.

A hatvanas években Pilinszky hazai megítélése ugyan nem változik érdemben, ám külföldön egyre ismertebb lesz – folyamatosan fordítják egyszerre több nyelvre, s rendszeresen kapja a külföldi meghívásokat. Ezek közül a legjelentősebb az 1967. évi volt, amely csaknem emigrálással végződött. A meghívás eredetileg egy bécsi kerekasztal-konferenciára szólt, ahol Pilinszky az Ars poetica helyett című írását olvasta fel. Ezt követően sorra kapja az újabb párizsi, belga, londoni és római meghívásokat, amelyekre örömmel igent is mond, ám a magyar hatóságok nem hosszabbítják meg kinntartózkodási engedélyét. »Tekintve, hogy nemcsak rólam volt szó, hanem – joggal vagy jogtalanul – úgy éreztem, hogy az egész magyar irodalmat érintő ügyekről – ez az elzárkózás traumaként ért, s tökéletesen megbénított […] kilókat fogytam az elmúlt napokban« – írja nővérének Bécsből. Úgy tűnik, nincs sok választása: vagy az emigrálás mellett dönt, vagy hazatér, vállalva az újabb, épp hogy enyhülni látszó meghurcoltatásokat. Hetekig azt fontolgatja, hogy végleg külföldön telepedik le. Ha burkoltan is, de ez kerül szóba abban az interjúban, amelyet Cs. Szabó Lászlónak adott Londonban, augusztus 10-én: »Róma az külön ügy, az a legcsodálatosabb város Európában, amit ismerek. Az egyetlen, ahol nem tudtam eltévedni. Számomra Róma tökéletesen organikus. Ez Londonban nincs meg, de az intimitása, maradjunk ennél a szónál, az föltétlenül rokonítja számomra Rómával. – És ha mondjuk, mert hát ez csak fikció, még egy-két évig külföldön élnél, kiküldetésben vagy a magad erejéből, akkor hol élnél legszívesebben? Van preferenciád? – Róma és London között választanék.« – Végül mégsem kell választania: nővére és Kovács Péter, valamint Törőcsik Mari és Illyés Gyula közbenjárásával sikerül elintézni, hogy novemberig eleget tehessen meghívásainak és segédkezzen versei fordításánál. Akkori kilátástalan helyzetét Pilinszky fogalmazta meg legpontosabban egy Pierre Emmanuelhez írandó levelében: »A nyugat-keleti dialógus talán kedvező valami, de máris és egyre inkább a magamfajta feje fölött fog lezajlani […] Otthon, úgy látom, nem kívánnak szerepet adni nekem az úgynevezett marxista-keresztény dialógusban. S ez jó is. A dialógushoz javarészt most gyártják a szereplőket, olyanokból, akik nyilvánosan elárulták a kereszténységet, s most mindenkinél hangosabb hitet tesznek mellette […] A pillanat szerint, de mindig a hatalom sodrában, ők a leghangosabb marxisták, antimarxisták, forradalmárok vagy ellenforradalmárok. S a jövőben, ha kell: a keresztényeknél is keresztényebbek. Megtehetik.«

Rómába kimerülten, vízumnehézségek közepette szeptember 26-án érkezik, hivatalosan a Vatikáni Rádió, valójában Szőnyi Zsuzsáék meghívására. Szállást, megélhetéshez ösztöndíjat szintén ők biztosítanak számára. – Vendégeskedéséről a Szőnyi Zsuzsával készített interjú és a levelek adnak részletes tájékoztatást. Október 18-án indult tovább, hogy Belgrádban csatlakozhasson az Írószövetség ott-tartózkodó delegációjához, s velük „szabályszerűen” térjen vissza Magyarországra. Ám a belgrádi nagykövetségen következett még egy kínos jelenet, amelyről Csokits Jánostól tudhatunk: »A delegációt, ha jól emlékszem, Darvas József vezette. Pilinszky a szokottnál többet ivott, alaposan becsípett, és már-már feloldódtak a több hónapos szorongás okozta gátlásai, amikor Darvas váratlanul megkérdezte tőle: ’Tulajdonképpen mi kifogásod van neked ellenünk?’ A körülöttük állók elnémultak – várták a választ: ’A vér leszállt a fejemből – mesélte Pilinszky –, egy pillanat alatt kijózanodtam.’ Töprengésre nem volt idő, hogy mi a legjobb válasz, kapásból kellett lőni. Darvas szemébe nézve felelte: ’Először is az, hogy húsz év óta te vagy az első, aki ezt megkérdezi tőlem. Másodszor – húsz évig nem utazhattam, nem kaptam útlevelet, másodosztályú állampolgár voltam.’ A feszültség feloldódott, Darvast láthatólag kielégítette a válasz. A távozásnál a nagykövet barátságosan a vállára tette a kezét: ’Ne aggódj, nem lesz semmi baj.’ A baj persze az volt, hogy így kellett élni.«

*

Kötetünk tartalmazza Pilinszky valamennyi eddig ismert, Rómában írt levelét, kiegészítve azokkal a versekkel, cikkekkel és fényképekkel, amelyek szintén itt születtek. A Vatikáni Rádió számára készített előadások szövege közül csak egy jelent meg annak idején Három mai magyar költő címmel az Új Ember 1967. október 22-i számában. A másik két írás (Korunk színházáról, Simone Weilről) nem szerepel Pilinszky összegyűjtött publicisztikai írásai között (Tanulmányok, esszék, cikkek. Századvég, Bp. 1993). Kéziratukat Szabó Ferenc őrizte meg. Eredetileg ő tízperces előadásokat kért Pilinszkytől. Mint írja: »Pilinszky írásai egyre rövidebbek lettek. Simone Weilről már alig három lapon elmondta a lényegeset. Hogy mégis meglegyen a tízperces adás, vele egyetértésben lefordítottam és beolvastam Simone Weilnek az eszmélődését a Keresztről, amelyre a János által említett beszélgetésben VI. Pál pápa utalt.« (Katolikus Szemle, Róma, 1974. 3. sz.) Ezt a »hozzátoldott« részt természetesen nem tartalmazza az eredeti szöveg, ám később Pilinszky is lefordította. (In: Simone Weil: Kegyelem és nehézkedés. Pilinszky János fordításai. Vigilia, Bp. 1994. 142.) – Pilinszky nyugati útjáról és a vatikáni rádió-előadásáról írt feljegyzéseit lásd P. J.: Naplók, töredékek. Osiris, Bp. 1995. 159–161. Az itt közölt levelek címzésével, lelőhelyével és első megjelenésükkel kapcsolatos adatokat a Pilinszky János összegyűjtött levelei (Osiris, Bp., 1997.) című kötetben találhatja meg az érdeklődő olvasó.” (Részlet Hafner Zoltán utószavából)