Versek. Bp. 1972. Szépirodalmi Könyvkiadó, 80 l. — Második kiad.: uo., 1975.

Amiként kezdtem. 7.; Juttának. 8.; Azt hiszem. 9.; Mielőtt. 10.; Egy szép napon. 11.; Monstrancia. 12.; Háromszínű lobogó. 13.; A mélypont ünnepélye. 14.; Majd elnézem. 15.; A hóhér szobája. 16.; Példabeszéd. 17.; Kőfal és ünnepély. 21.; Halálod és halálom. 22.; Bűn és bűnhődés. 23.; Örökmozgó. 24.; Metronóm. 25.; Vacsora. 26.; Intelem. 27.; Vesztőhely télen. 28.; Egy titok margójára. 31.; Hasonlat. 32.; Van Gogh imája. 33.; Minden lélekzetvétel. 34.; A többi kegyelem. 35.; De ez se. 36.; Rongyaidban és kitakarva. 37.; Nincs több. 38.; Találkozások. 41.; A pokol hetedik köre. 42.; Címerem. 43.; Egy életen keresztül. 44.; Most. 45.; Vonzások közt. 46.; Kiért, miért. 47.; Én gyenge voltam. 47.; A tékozló fiú keresése. 48.; Marhabélyeg. 49.; Az ember itt. 53.; Omega. 54.; Baleset. 55.; Bár színem fekete. 56.; Fokról-fokra. 57.; Felelet. 61.; Kétéltű szörny. 62.; Kérdés. 63.; Milyen felemás. 64.; Ahogyan csak. 65.; Mégis nehéz. 66.; Ez lesz. 67.; Kezed, kezem. 67.; József Attila. 68.; Igen, a lomb. 69.; Én nem számítok. 70.; Telehold. 71.; Bölcső és nem koporsó. 72.; Elég. 73.; Egyenes labirintus. 74.; Egyetlen olvasmányom. 75.

*

„Alighanem a Hegyi Beszéd dombját üljük körül valamennyien. Ahogy áttekintünk a táborozó seregen, egyesek arcán megáll a pillantásunk; ők figyelnek »elveszetten«, lehunyt szemük mögé rejtve süllyedésüket és gyöngédségüket.

S mégis, bár arcukon ott vannak az átható figyelem jelei, a hátukon föl-föllobban az átlábolt tűzvész lángja; arrafelé égtek el a boldogság kísérletei. S ahogy múlik az idő, a Domb környéke elnéptelenedik, de a költő ott marad, noha a csúcson már csak a »semmi van«, s szívében a Szavak emlékezete.

Pilinszky János jutalma: nemcsak a lélek szegényeinek »mindenkinél boldogabb« magánya, hanem, hogy köréje telepszenek a grammatika szegényei is, a köznapi nyelv igéi, a ragok, a kötőszavak, a tőmondatok, az igekötők, a dadogás szakaszos rendje, maga a puszta betű; hatalmas érzés húzódik meg mögöttük. Pilinszky János nem a képforrások zuhatagából merít; az örökbe kapott képüres térben nyers darabok hevernek, de ezeket páratlan egyszerűsége mágnesként rántja egybe; a kevés így válik merő s egyetlen képpé, a »meghasadt evidenciák« képévé is.

Meddig tud fogyni ez a nagyszerű kevés? S bőségében is, hogy tud ilyen kevés maradni? A lényeges micsoda sugárvetésének vagyunk tanúi, anélkül, hogy ez a sugár fény lenne? Talán mert hűsége az eredethez eltéríthetetlen; s mégis, a teremtett lény megrendítően kettős hűsége ez: a fölismert világot Isten jelenléte vonja be itt: ez a »szög« és az »olaj«.

Pilinszky János nem retteg, de fél: azaz átlátja az ember időnként fölgyorsuló veszélyeit. S így félelme szembefordul a »Jóvátehetetlen« lehetőségével, ezért higgadt és emberi. Ez a félelem a »forró folyosón« át végül is el tud vezetni a Terített Asztalhoz. Nincs hangulati szomorúsága, nincs hangulata sem; itt életre-halálra állnak rendbe a sorok, zörrenek a szavak, de mögéjük sűrítve hiteles élességgel »sarkig tárulnak« a világ igaz diagnózisai. S ugyanakkor a leleplezett, de magához ölelt világ ad egy »sor gyertyára« való világosságot szeretetének kihívására: ez a költő látja s szereti a Sötét és a Ragyogó keresztjére feszített embert. És mert megérti is: költészetének mai fázisa lágyabb, ritmuson túlibb, s – a legmélyebb értelemben – szabadabb. Gyönyörű kiegyezés az ember végső mozdulatlanságával.

Esztétikája a saját múltja és az evangélium. Talán azért érzünk ebben a könyvben valamit a jézusiból, mert valóban egy lator tekintetén át figyelhetünk, e lator dicsősége előtti hosszú pillanatban.

Pilinszky János könyve a lélek meglepetése. Az ember elszótlanodik, amikor fölismeri, hogy kiért, hogy miért, s mennyiért merészel élni.” (Vasadi Péter; Új Ember, 1972. december 10.)