Művek

Új írót avatunk, s ez alkalomból átadjuk neki a szót:

„Nem ismerek nehezebb feladatot annál, mint hogy önmagamról beszéljek. Regényíró számára ugyanis az én csak akkor bírhat kellő érvénnyel, ha ez az én a mindenkivel egyenlő, de legalábbis a bárkivel, és nincs jobb, mint nem énnek lenni – ahogyan Flaubert írta. Mert a totális történelem csapásával sújtott egyén elhaló jajszava így emelkedhet csak az objektivitás elháríthatatlan közegébe, és ha a regény szerepe történelmi – amiben mélyen hiszek –, feladata akkor csak totális szerkezetek és mechanizmusok bemutatása lehet. És nincs más vigasz, mint az igaznak hitt ábrázolás.

Egyébként 1929-ben születtem, és nemzedékemnek abban a sajátságosan kiváltságos helyzetében vagyok, hogy élettörténetemet mindössze pár évszámmal is elmondhatom: 1944, 1945, 1948, 1953, 1956. Kiegészíthetném mindezt még néhány adalékkal, személyes toldalékkal, egy-két anekdotával, de ugyan mi haszna volna?”

*

Egy kamaszfiú egy esztendejét mondja el az író, s ha azt is tudjuk, hogy ez az esztendő 1944-ről fordul 45-re, továbbá azt, hogy fiatal hősünk zsidó – körülbelül tisztában lehetünk e regény cselekményével. De legkevésbé sem tartalmával. E könyv lágerregény – is. E műből, természetesen megismerhető a koncentrációs táborok világa, de tartalma nem ez, hanem – ahogy a regény címe is jelzi –: a sorstalanság. A fasizmus áldozatainak milliós tömegei pusztultak el, anélkül hogy helyzetük valóságára ébredtek volna. Szorongva és reménykedve, kétségbeesetten vagy apatikusan, de beleilleszkedtek a gépezetbe, amely elpusztításukra jött létre. Belehulltak a sorsba, amelyet kívülről írtak elő számukra. Fiatal hősünk azonban nem azonosul ezzel a végzettel. Nem nevelték vallásos szellemben, s a külső világ ítéletét nem is érti. Ez az értetlen, majd lassan-lassan előremozduló gyermeki tudat a regény valóságos tárgya.

„Nem ismerek nehezebb feladatot annál, mint hogy önmagamról beszéljek. Regényíró vagyok, tehát válságban élek. És nem csupán egy műfaj, hanem a létezés, a keletkezés és a pusztulás állandó válságában. A történelem totális jelenléte idején nincs többé elszigetelt ember; és az emberek olykor mégis magányosnak érzik magukat. A tépelődés óráin tétova kezük könyvek után nyúl: sorsukat keresik bennük, és az Értéket, melyet régóta nem lelnek már az egekben, és amelyet itt a földön gyakorta csalókának éreznek. »Mire jó könyveket írni? Már szinte semmi értelme, a világban vajúdó, elsöprő események előestéjén.« – mondta az idős Gide. De ugyan – hadd kérdjem – mi értelmük a világ eseményeinek, könyvek nélkül?

Könyvet írok hát.

Egyébként 1929-ben születtem, és nemzedékemnek abban a sajátságosan kiváltságos helyzetében vagyok, hogy élettörténetemet mindössze pár évszámmal is elmondhatom: 1944, 1945, 1948, 1953, 1956. Kiegészíthetném mindezt még néhány adalékkal, személyes toldalékkal, egy-két anekdotával, de ugyan mi haszna volna? Hiszen egyszer majd könyv lesz belőlük úgyis…”

*

Sorstalanság című regénye után Kertész Imre két új kisregényével jelentkezik. Művei most is arról tanúskodnak, hogy a szerzőt a nagy történelmi konfliktusok, az egyén és a történelem összeütközése foglalkoztatja.

Címadó kisregényének, A nyomkeresőnek egy negyvenes éveiben járó férfi a hőse. Súlyos egyéni és kollektív emlékek hordozója, a „küldött” történelmi bűncselekmények színterén ejti meg vizsgálatát. A kimondatlan – és immár kimondhatatlan – szorongató erejére és feszültségére hagyatkozva a regényben mítosz és valóság, konkrétumok és látomások elegyednek. A környezet, a cselekmény azonban mégsem elvont: a regény hőse olyan kalandokba és kapcsolatokba sodródik, amelyek – az ő egyéni törekvésein: a „nyomkeresésen” túl – a közösségi történelmi tudat állapotát tükrözik egy, még traumatikusan sajgó, ám a felületen mégiscsak gyógyultnak tetsző történelmi sérüléssel szemközt.

Másik kisregénye, a Detektívtörténet egy képzelt dél-amerikai államba viszi az olvasót. Kertész Imre ebben a regényben – a bűnügyi történetek pergő izgalmával – az újfasizmus természetének és mechanizmusának elemzésére vállalkozik. Az eseményeket Martens, egy hóhérrá vált detektív szemszögéből látjuk. Elbeszélése azt a dermesztő folyamatot ábrázolja, amint egy bűnös testület – nyilvánvaló törvénytelenség elkövetésével – tagjait „elkötelezi”, bűntársi cinkosságba kényszeríti, hogy azután az államon belüli korlátlan hatalomra törjön.

Bár a két kisregény egymástól merőben eltérő írói technikával készült – ami a szerző sokoldalú formakészségéről tanúskodik –, a két művet mégis szoros gondolati egység fogja össze. Az egyikben az erőszak múltja, a másikban az erőszak jelene a mai ember történelmi morálját, túlélési lehetőségeit és boldogság-erkölcsét vizsgálja és teszi próbára.

Az író ajánlása könyvéhez:

„Ezt a könyvet az összefüggések sűrű hálójában írtam. Magyarázattal – úgy érzem – azoknak tartozom, akik a regény mögött felködlő másik regényben a Sorstalanságra vélnek ráismerni. Igazuk van; de ne feledjék, hogy regényíróval állnak szemben, aki regényét regénye szereplőjévé tette: más regény az tehát ebbe a regénybe befalazva, mint szabad röptében, ahogy az olvasó megismerte. Erkölcsöm: ugyanazt a regényt élni és írni, mindenesetre változatlan. A kudarc is ugyanarról a forrásvidékről ered, ahonnan a Sorstalanság, és ha másik ágra szakadt is, a figyelmes tekintet bizonyára kijelöli azt a pontot, ahol végül egyesülni látja őket.”

„És nincs más vigasz, mint az igaznak hitt ábrázolás” – írtam másfél évtizede, első regényem, a Sorstalanság megjelenése alkalmából. Lényegében azóta is így vigasztalom magamat (és remélnem kell: másokat is). Életemről – hacsak nem akarok itt, e „fülszövegben” tüstént regényt írni – nem sokat mondhatok. 1929-ben születtem, és az ezt követő események kábulatából úgy 1953-ban kezdtem magamhoz térni. Azóta szabad foglalkozású író vagyok, ha ugyan az írás és kivált a szabadság foglalkozásnak tekinthető. A megélhetést részben a műfordítás biztosította számomra, és most már a második regényemet írom az MTA–Soros Alapítvány támogatásával.