Művek

Káin megöli Ábelt, s ezért az Úr megbélyegzi. Káin mégis gyermekeket nemz, házat, majd várost épít. A káini bűnön felépül a civilizáció, s a bűn tovább él a modern világban, amit időről időre kisajátítanak a káinok.

Kertész Imre novelláinak hősei az erkölcsileg aláaknázott létezésben is görcsösen őrzik a személyiség rejtett, tiszta lényegét, arra törekszenek, hogy akár az önmegtagadás árán is eljussanak a kultúránk alapját jelentő értékek segítségével a tanúságot tevő élethez.

A történetek a háborút követő években kezdődnek, a totális béke korában. Egy fiatalember a könnyed, bohém élet reményében felcsap újságírónak. Ám a várakozásaiban csalódva egy váratlan történelmi katasztrófa katasztrófaújságához kerül, és mint áldozat s egyben külső szemlélő átéli azokat az abszurd helyzeteket, amelyeket az ingatag káini békére alapozott társadalom napról napra produkál. A fiatal újságíró célja, hogy e komikusnak ható, ám egyre kegyetlenebb világ ellenében megalkossa önmagát, az életét. Mozaikkockánként épül a történet, és bontakozik ki az egységes világszemlélet, amely a háborútól napjainkig tartó európai és magyar történelmet a pusztulás s az ellene vívott csendes, személyes küzdelem történeteként ábrázolja.

Az izgalmas novellákat szórakoztató filozofikus elmélkedések, Thomas Mann, Nietzsche és Pascal gondolataival folytatott derűs párbeszédek színezik, telítik finom (ön)iróniával.

A Gályanapló írónapló, de nem műhelynapló. A közönség ugyan megtalálja benne a szerző korábbi nagy sikerű könyveire (a Sorstalanságra, A kudarcra, a Kaddisra) vonatkozó töprengéseket, előérzeteket, de valódi célja az, amiért moralisták, töprengők, alkotók és egyéb fenyegetett életű emberek mindig is naplót vezettek: az önfelszabadítás, az önismeret, az önnevelés.

E sajátos szerkezetű naplóregény 1961-től 1991-ig harminc évet fog át. Annak a kornak dokumentuma és egyben művészi megformálása, amely kor talán leginkább tagadta az individuum létjogosultságát a történelem elmúlt évszázadai során, amely kor nemcsak „feltalálta”, hanem évtizedeken át gyakorolta is a totalitarizmust.

Lehetséges-e ebben a személyiségellenes korban önmagunk megőrzése? „Lehet-e itt is az egyszeri létezés átélése, az élet megélése?” Ez az alapvető kérdés áll a Gályanapló középpontjában, erre keresi és adja meg a választ a szerző: „Ez a feladat – ami az ember legfőbb feladata – itt is, mint bárhol, betölthető és betöltendő.”

Ritka pillanat: egy fölkavaró novella (a Kertész Imréé) elkezdi élni a maga életét egy másik író novellájában (az Esterházyéban).

Játék? Kéznyújtás? Irodalom az életben? Vagy élet az irodalomban? Esetleg: a szellem hadüzenete a balkániságnak?

Két mű, kétféle tartószerkezet. Az egyik az önkínzásig önmagát állítja, a másik eljátssza, hogy ő a másik nélkül nem is létezne. Közben egymást hívják, értelmezik, igazolják, akaratlanul és akarattal.

Mindkét hangra, mindkét tudatra, mindkét lélekre, miképpen jobb és bal kezünkre, szükségünk van.

„Nincs bennem szeretet” – így szól az egyik kulcsmondat, megszólal mindkét novellában, s kitart, mint az orgonapont. De együtt, ebben a könyvben ez a két írás mégis valami mást mond, talán éppen azt, hogy van, kell hogy legyen bennünk szeretet.

„A holocaustnak ugyanúgy megvannak a szentjei, mint akármelyik szubkultúrának; s ha fennmarad a megtörténtek eleven emléke, akkor nem a hivatalos szónoklatok, hanem a tanúságtevő életek révén fog fennmaradni. […] Minden  auschwitzi rab, aki nem élt valamilyen vallási, faji vagy politikai eszme függőségében, akinek nem volt hite, népe és küldetése, csupán a sorsa, a puszta egzisztenciája: minden magányos értelmiségi […] vádiratot állított össze a kultúra ellen. Súlyos tévedésnek bizonyult Hegel állítása, hogy az ész egyetemes, mint ahogy nem egyetemes a kultúra sem. A kultúra kiváltságos tudat: ez a tudat objektivál, és az objektiváció joga a kiváltságos tudat birtoka.” (Részlet A holocaust mint kultúra c. esszéből)