Művek

„Egy »nagy ismeretlen Úr vendégeként« (Kosztolányi), a földi szenvedést megtapasztalva Kertész Imre szinte nem evilági, és mégis valamennyiőnknek ismerős perspektívából számol be mindarról, ami megesett vele. Talán ez a szabadság: a személyes, neki kiosztott életben nem végzetszerűséget látni, hanem különös próbatételt, amely lehetőséget nyújt a döntésre. Arra, hogy az »érinthetetlen« mag, a legszemélyesebb titok keresése során elmerészkedjen odáig, hogy akár el is veszítse ezt az ént. Mi a szabadság? Olyasvalami, amiben elválaszthatatlan a teljes idegenség és a tökéletes beteljesülés. Kertész Imrétől ezt tanultam. A Valaki másban a kortárs európai irodalomban párját ritkító élességgel és kíméletlenséggel mutatja be, miként talált rá az idegenben az otthonra, a nem-azonosban az azonosra. S közben bennünket, olvasókat is ráébreszt valamire. Arra, hogy a rettenetben, sőt a rettenet fokozásában is ott lappang a misztérium lehetősége, s hogy talán az idegenség végtelen fokozása vezet el minket oda, hogy sejteni kezdjük azt, ami túl van az idegenségen.” (Földényi F. László)

*

Ne felejtsd álmodat, amely újjá szült.

Ne felejtsd a szülőket.

Ne felejtsd, hogy mély álmodban elfogadtad a tőlük nyert életet.

Ne felejtsd az ígéretet, amelyet ez az élet magában foglal.

Ne felejtsd, hogy ez az ígéret föltételeket szab; sőt, hogy ennek az ígéretnek a beváltását egyedül a föltételei teljesítésében kell keresned.

Csak nem kívánsz még ráadást is?

Egy végtelenül következetes írói gondolkodás belső szerkezetét mutatja meg Kertész Imre esszékötete. Meditatív írásait kiegészítik a javarészt külföldi és hazai konferenciákon elhangzott szövegek, felelősségről és értékőrzésről, történelemről és katartikus tudásról és amelyek mindegyike „meggondolt gondolat”. Gondolkodásának középpontjában a holocaust áll mint az európai tudat közös, meghatározó élménye, mely kultúránkhoz, önismeretünkhöz szervesen hozzátartozó szenvedésélmény.

„Száguldva egy dzsipforma autó bukkant fel hirtelen, hűtőjét a kék-fehér-piros brit színek, egy angol lobogó borította be teljesen. Eszeveszett sietséggel iszkolt a járdákon kétoldalt feketéllő tömeg közt, amikor előbb szórványosan, majd mind sűrűbben, nyilván a rokonszenvük jeléül, tapsolni kezdtek az emberek. Én ezt az autót, miután elrohant előttem, most már csak hátulnézetből láttam: s ebben a pillanatban, amikor a taps megszilárdulni, szinte megvastagodni tetszett, a bal oldali kocsiablakból tétován, először szinte vonakodón kinyúlt egy kézfej. Ez a kéz világos kesztyűbe volt bújtatva, nem közelről láttam ugyan, de feltételezem, hogy szarvasbőr kesztyűbe; s valószínűleg a tapsot viszonzandó, néhányszor óvatosan, a kocsi menetirányával párhuzamosan meglendült. Integetés volt ez, baráti, üdvözlő, tán egy kissé részvétteli mozdulat, mindenesetre fenntartás nélküli helyeslést tartalmazott, és mellesleg a szilárd tudatot is, amivel ez a kesztyűs kéz nemsokára a repülőgépről a betonra vezető lépcső korlátját tapintja majd, hazaérkezve a távoli szigetországba. Azután kocsi, kéz és angol lobogó – minden eltűnt a kanyarban, és a tapsok lassan elhaltak.

Hát ennyi az angol lobogó története.” (Részlet a címadó elbeszélésből)

„A Holocaust, a náci koncentrációs táborok képi, érzékletes, úgymond »reális« ábrázolása egy hallgatag konszenzuson nyugvó tilalomba ütközik. Hatmillió ember üzemszerű kiirtását lehetetlenség elképzelni, és nem szabad elképzelhetővé tenni. Kínjaik leírhatatlanok és ábrázolhatatlanok.

A konszenzus körülbelül a hetvenes években, a Shoa című Lanzmann-film megszületésével jött létre, és tudomásunk szerint ez ideig – Spielberg úr kivételével, aki e konszenzusról talán sohasem hallott – senki meg nem szegte. Még Wajda is, aki pedig hiteles és teljes anyagismerettel rendelkezik: a Tájkép csata után című filmjében csupán a felszabadulás utáni koncentrációs tábort merte ábrázolni.

Ha mi most mégis megszegjük e tilalmat, ezt kizárólag a tanúvallomás hitelességével igazolhatjuk. Ki kell jelentenünk, hogy nem a Holocaust ábrázolására törekszünk, hanem egy lélek útját követjük, s ez az út óhatatlanul átvezet a koncentrációs univerzumon. Ha a hitelesség illúzióját fel is kell adnunk – mert hiszen hitelesnek lenni lehetetlen –, legalább hűségre, szűkszavúságra és a dísztelenségnek arra a komor pompájára fogunk törekedni, amely, reményeink szerint, méltó lehet milliók gyászához.”

A forgatókönyv különös műfaj: hozzátesz és elvesz. Leírja a képeket, melyeket látni fogunk: egyszerre serkenti és korlátozza képzelőerőnket; párbeszédekké és monológokká alakítja, ami korábban egybefolyt: kijelöli a hangsúlyokat. A Sorstalanság forgatókönyve új mű: újat árul el a Holocaustról, a regényről és Kertész Imre gondolkodásáról.