Művek

„Egy »nagy ismeretlen Úr vendégeként« (Kosztolányi), a földi szenvedést megtapasztalva Kertész Imre szinte nem evilági, és mégis valamennyiőnknek ismerős perspektívából számol be mindarról, ami megesett vele. Talán ez a szabadság: a személyes, neki kiosztott életben nem végzetszerűséget látni, hanem különös próbatételt, amely lehetőséget nyújt a döntésre. Arra, hogy az »érinthetetlen« mag, a legszemélyesebb titok keresése során elmerészkedjen odáig, hogy akár el is veszítse ezt az ént. Mi a szabadság? Olyasvalami, amiben elválaszthatatlan a teljes idegenség és a tökéletes beteljesülés. Kertész Imrétől ezt tanultam. A Valaki másban a kortárs európai irodalomban párját ritkító élességgel és kíméletlenséggel mutatja be, miként talált rá az idegenben az otthonra, a nem-azonosban az azonosra. S közben bennünket, olvasókat is ráébreszt valamire. Arra, hogy a rettenetben, sőt a rettenet fokozásában is ott lappang a misztérium lehetősége, s hogy talán az idegenség végtelen fokozása vezet el minket oda, hogy sejteni kezdjük azt, ami túl van az idegenségen.” (Földényi F. László)

*

Ne felejtsd álmodat, amely újjá szült.

Ne felejtsd a szülőket.

Ne felejtsd, hogy mély álmodban elfogadtad a tőlük nyert életet.

Ne felejtsd az ígéretet, amelyet ez az élet magában foglal.

Ne felejtsd, hogy ez az ígéret föltételeket szab; sőt, hogy ennek az ígéretnek a beváltását egyedül a föltételei teljesítésében kell keresned.

Csak nem kívánsz még ráadást is?

Egy végtelenül következetes írói gondolkodás belső szerkezetét mutatja meg Kertész Imre esszékötete. Meditatív írásait kiegészítik a javarészt külföldi és hazai konferenciákon elhangzott szövegek, felelősségről és értékőrzésről, történelemről és katartikus tudásról és amelyek mindegyike „meggondolt gondolat”. Gondolkodásának középpontjában a holocaust áll mint az európai tudat közös, meghatározó élménye, mely kultúránkhoz, önismeretünkhöz szervesen hozzátartozó szenvedésélmény.

„Száguldva egy dzsipforma autó bukkant fel hirtelen, hűtőjét a kék-fehér-piros brit színek, egy angol lobogó borította be teljesen. Eszeveszett sietséggel iszkolt a járdákon kétoldalt feketéllő tömeg közt, amikor előbb szórványosan, majd mind sűrűbben, nyilván a rokonszenvük jeléül, tapsolni kezdtek az emberek. Én ezt az autót, miután elrohant előttem, most már csak hátulnézetből láttam: s ebben a pillanatban, amikor a taps megszilárdulni, szinte megvastagodni tetszett, a bal oldali kocsiablakból tétován, először szinte vonakodón kinyúlt egy kézfej. Ez a kéz világos kesztyűbe volt bújtatva, nem közelről láttam ugyan, de feltételezem, hogy szarvasbőr kesztyűbe; s valószínűleg a tapsot viszonzandó, néhányszor óvatosan, a kocsi menetirányával párhuzamosan meglendült. Integetés volt ez, baráti, üdvözlő, tán egy kissé részvétteli mozdulat, mindenesetre fenntartás nélküli helyeslést tartalmazott, és mellesleg a szilárd tudatot is, amivel ez a kesztyűs kéz nemsokára a repülőgépről a betonra vezető lépcső korlátját tapintja majd, hazaérkezve a távoli szigetországba. Azután kocsi, kéz és angol lobogó – minden eltűnt a kanyarban, és a tapsok lassan elhaltak.

Hát ennyi az angol lobogó története.” (Részlet a címadó elbeszélésből)

„Egy ismerősöm nemrégiben megjegyezte, hogy mást mondok az esszéimben, mint regényeimben, s bevallom, észrevétele annyira meghökkentett, hogy azóta sem tudom kiverni a fejemből. Őszintén szólva valószínűleg sohasem írtam volna meg itt következő tanulmányaimat, ha fel nem kérnek rá. És sohasem kértek volna fel rá, ha össze nem omlik Európa másik nagy totalitárius birodalma, amelyet a szocialista melléknévvel illettek. Ez volt a hely, ahol magam is éltem, az élet, amely teljes valóságban megismertette velem az illegálisnak nyilvánított normális létezés állapotát. [...]

Az itt következő írásokat különben nem tekintem szabályszerű esszéknek. Műfajukat egyszer inkább a »megközelítések« szóval jellemeztem, ha ilyen műfaj valójában, persze, nem is ismeretes. Részint azt akartam így kifejezni, hogy egyik írás sem meríti ki teljesen a tárgyát, legföljebb megközelíteni tudja; másrészt pedig, hogy ugyanazt akarják megközelíteni, csupán más oldalról, amit elbeszélői szövegeim is: a megközelíthetetlent. Így hát ismétlődések, más munkáimból származó vendégszövegek fognak felbukkanni itt-ott, akár vezérmotívumok, melyek egy tágabb egységre, egy gondolkodás-, beszéd-, sőt létmód, olykor számomra is titokzatos koherenciájára utalnak. Szabályszerű tanulmányok esetében talán kárhoztatható eljárás ez – nem az a lírai megnyilatkozások terén, aminek, végső soron, ezt a könyvet is tekintem.” (Részlet a német kiadás utószavából)