Művek

„Egy ismerősöm nemrégiben megjegyezte, hogy mást mondok az esszéimben, mint regényeimben, s bevallom, észrevétele annyira meghökkentett, hogy azóta sem tudom kiverni a fejemből. Őszintén szólva valószínűleg sohasem írtam volna meg itt következő tanulmányaimat, ha fel nem kérnek rá. És sohasem kértek volna fel rá, ha össze nem omlik Európa másik nagy totalitárius birodalma, amelyet a szocialista melléknévvel illettek. Ez volt a hely, ahol magam is éltem, az élet, amely teljes valóságban megismertette velem az illegálisnak nyilvánított normális létezés állapotát. [...]

Az itt következő írásokat különben nem tekintem szabályszerű esszéknek. Műfajukat egyszer inkább a »megközelítések« szóval jellemeztem, ha ilyen műfaj valójában, persze, nem is ismeretes. Részint azt akartam így kifejezni, hogy egyik írás sem meríti ki teljesen a tárgyát, legföljebb megközelíteni tudja; másrészt pedig, hogy ugyanazt akarják megközelíteni, csupán más oldalról, amit elbeszélői szövegeim is: a megközelíthetetlent. Így hát ismétlődések, más munkáimból származó vendégszövegek fognak felbukkanni itt-ott, akár vezérmotívumok, melyek egy tágabb egységre, egy gondolkodás-, beszéd-, sőt létmód, olykor számomra is titokzatos koherenciájára utalnak. Szabályszerű tanulmányok esetében talán kárhoztatható eljárás ez – nem az a lírai megnyilatkozások terén, aminek, végső soron, ezt a könyvet is tekintem.” (Részlet a német kiadás utószavából)

„Egyetlen kérdés érdekel csupán: hogy mi dolgom még egyáltalán az irodalommal. Mert az világos volt, hogy az irodalomtól és azoktól az eszményektől, attól a szellemtől, amely az irodalom fogalmához fűződik, átléphetetlen határvonal választ el, s e határvonalnak – mint oly sok minden másnak is – Auschwitz a neve. Ha Auschwitzról írunk, tudnunk kell, hogy Auschwitz – egy bizonyos értelemben legalábbis – felfüggesztette az irodalmat. Auschwitzról csak fekete regényt lehet írni, tisztesség ne essék szólván: folytatásos ponyvaregényt, amely Auschwitzban kezdődik, és mind a mai napig tart. Amivel azt akarom mondani, hogy Auschwitz óta semmi sem történt, ami Auschwitzot visszavonta, ami Auschwitzot megcáfolta volna. A Holocaust az én írásaimban sosem tudott múlt időben megjelenni.” (A stockholmi beszéd)

„Ha az életemet történetként kívánom látni (és ki ne kívánná ismerni a saját történetét, melyet aztán megnyugodva – vagy éppenséggel nyugtalanul – a sorsának nevezhet), akkor B. történetét kellene elmondanom” – írja Keserű, Kertész Imre új regényének egyik hőse.

Keserű, foglalkozására nézve irodalmi szerkesztő, megpróbálja felkutatni különös barátja, B., az író utolsó, eltűntnek hitt regényét. Annál is inkább, mert B. éppen a rendszerváltás idején, 1990-ben öngyilkosságot követ el. Mi motiválja végzetes tettét? Demonstráció? Rezignáció? Hagyatékban maradt drámájában ugyanis B. kísérteties előrelátással megírja Keserű és baráti köre jövőjét. Azt, hogy hogyan csúszik ki majd kezükből a saját életük, s hogyan válik „úgynevezett valósággá” mindaz, amit egykor kétségbevonhatatlan valóságnak, az életüknek hittek. Lényegében: hogy hogyan válnak a rendszerváltással véget ért negyven év túlélőivé, mint ahogyan ő, B. is csak képtelen auschwitzi születésének véletlen túlélője.

Mi sem érthetőbb, mint hogy Keserű valósággal beleássa magát B., az ő – Keserű – számára annyira fontos, szinte példaszerű életébe: mániákusan igyekszik megérteni B. sorsát, szerelmi életét, halálának okát és körülményeit.

A Felszámolás tehát „nyomkeresés” is: nyomozás egy eltűnt kézirat és tűnőfélben lévő életek után. Egyúttal úgy tűnik, hogy bezárul az alkotói kör, amelyet Kertész Imre maga köré meghúzott: ha a Sorstalanság, A kudarc, a Kaddis a meg nem született gyermekért után eddig trilógiáról beszéltünk, az új mű, a Felszámolás ezt a sort most tetralógiává egészíti ki.

A K. dosszié „önéletrajz két hangra”: regényes párbeszéd Kertész Imre életéről – szüleiről, szerelmeiről –, pályájáról – a szellemi szabadság kivívásáról – és arról, hogyan függ össze a saját élete hőseinek sorsával, az élet az irodalommal.

E páratlanul személyes könyvből megtudhatjuk, e kettő szétválasztása nem is olyan egyértelmű. Meddig valóság és honnan fikció? Szolgálhat-e az irodalom tárgyául az egyénileg megélt borzalom és boldogság, és mennyiben tartozik ez az „egyéni” mindnyájunkra, akik olvasunk – akik őt olvassuk? Milyen korban nőtt fel, milyen másikban lett íróvá? Mennyiben befolyásolták e korok és légkörök műveit, mennyi szivárgott be mindebből regényeibe, novelláiba, nem is beszélve a főhősök vonásairól: Köves Gyuriéról, az Öregéről vagy K.-éról.

„Egészében véve, én a derű pártján állok” – mondja az író. Ez a derű hatja át a K. dossziét, amely ugyanolyan „botrányos”, mint Kertész Imre egész életműve.