Művek

„Huszonegy vers: ennyi Pilinszky János első verskötete. Világosan újrafogalmazza számunkra azt a régi igazságot, hogy írni – s különösen verset írni –: elsősorban annyi, mint válogatni. Alkat dolga aztán, hogy a válogatás az elkészült versek mérlegelésével történik-e, vagy mélyebben, a szó igazi értelme szerint, a formálódás pillanatában méri-e aszketikusan szorosra a szavak kapuját. Pilinszky mindenesetre az utóbbi költőfajtához tartozik. Írói módszere – Rodin szavával – mindig lefaragja a fölöslegeset. Fiatal költőhöz képest meglepően tárgyszerűek ezek a versek: semmi sallang, semmi szín, csupa fény és árnyék, s az sem az árnyalatok bonyolult átmeneteivel, hanem a puszta lényeg éles körvonalával. Ez a lényegre törő színtelenség teszi aztán, hogy a versek első pillanatban »intellektuálisaknak« tűnnek – pedig szó sincs erről. Nem az intellektuális fegyelem s különösen nem értelmi eredetű mondanivaló tömöríti verseit, hanem valami költői ethosz, mely alkat szerinti kiegészítője emberi szenvedélyének.” (Nemes Nagy Ágnes)

„Kár – és nem is egészen érthető, hogyan történt –, hogy csak karácsony után jelent meg Pilinszky János verses meséskönyve, az »Aranymadár«, Márkus Anna művészi színes illusztrációival. Minden családban, ahol gyermekek vannak, szívesen tették volna a karácsonyfa alá. Minden valószínűség szerint azért így is hamarosan el fog kelni a szép kötet. Nemcsak a képei szépek ugyanis, hanem a benne található négy mesét igazi költő szólaltatja meg a gyermekek számára könnyen érthető módon.” (Szerző nélkül; Új Ember, 1958. február 2.)

„Idegen világok küldötte érkezett hozzánk, Pilinszky János. Kristálysoraiba jeges üzenet dermedt: az örök magányé. Pilinszky János a magány kivételes költője. Ötvenkét verse – életműve – egy rendkívüli lélek sebeit mutatja fel. S ezek a sebek gyógyíthatatlanok.” (Ungvári Tamás; Magyar Nemzet, 1959. szeptember 15.)

*

„Költészete a szenvedésből, a kétségbeesett szorongásból táplálkozik. Ő maga ilyesféleképp beszélt nekem erről: »Mi van verseim mögött? Félelem a külső erőszaktól. Mint a gyerek, ha iskolába hurcolják, s egyszer csak megveti a lábát, behunyja a szemét, vagy mint a halálraítélt, ha a kivégzés előtt behunyja a szemét és hirtelen nagy élességgel, a maguk valóságában látja, a dolgokat, így látom én a világot, ilyenek az én verseim.«” (Kéry László; Élet és Irodalom, 1959. október 16.)

„Pilinszky János költő és katolikus. Éppen ezért felvetődik a kérdés: költészete komor világában, ebben a kozmikus vacogásban mi képviseli a katolikumot? – Röviden válaszolhatunk: a borongó homályon is átsugárzó istenhit és a mélységes emberi részvét. Mert ez az elkülönült magányosságú és választékos ízlésű költő nagyon is szociális, közösségi egyéniség is egy személyben. Hiszen ő a mások éhségét éhezi, mások fájdalmát fájlalja, mások szenvedését szenvedi. És mások halottait siratja. Ezért a »Rekviem« – valóban – rekviem. Gyászmise.” (Kunszery Gyula; Új Ember, 1963. december 29.)