Művek

„Van persze, aki a friss levegő hiányát is előnyére, a költészet előnyére tudja fordítani. »A művészetben [...] minden fogyatékosság teremtő és magasrendű erővé válhat«, mondja Pilinszky egy máskülönben is okos nyilatkozatában – mint ahogy ez a látszólag oly réveteg költő, nem minden afektáció nélkül, de igen éleseszűen tud nyilatkozni művészetéről, s általában a művészetről. Új kiadásban összegyűjtött versei, a Nagyvárosi ikonok jó alkalmat adna e kivételes, de közismerten kisterjedelmű teljesítmény elemzésére. Csakhogy […] annyian írtak róla, mégsem tudták megfejteni a szerényen elegáns előadásmód és a borzongató hatás ellentétének titkát. Én sem tudnám.” (Vas István; Élet és Irodalom, 1971. január 2.)

„Pilinszky János új verseskötete a tavalyi magyar könyvpiac nagy eseménye volt (jóllehet piacra úgyszólván nem is került a könyv, mert rögtön elkapkodták). A költő csodálói, barátai és tanítványai már-már attól tartottak, hogy az egyre halkuló szavú, egyre kevesebbet író művész végképp elnémul. S most több, mint félszáz új verssel lepett meg bennünket! Igaz, ezek is rövidek, külső formájukban szegényesek. […] Pilinszky világa továbbra is komor világ; jóllehet eltűnt a »fekete mennyország«, a háború és koncentrációs táborok pokoli víziója, a hideg és sötét teremtésben továbbra is fél, sír, kiáltoz a kreatúra. Igaz, ez a kiáltás nem lázadás, csak panasz, egyre halkuló panasz, néma imádásba olvadó alázat, így találja meg – a teljes szegénységben – a belső békét.” (Szabó Ferenc; Katolikus Szemle [Róma], 1973/3–4.)

„Pilinszky színművei, anélkül, hogy kezdetleges oktató hatásokra törekednének, a középkori moralitásokhoz hasonlóan hierarchizálják a lehetséges erkölcsi és viselkedési mintákat; az absztrakció és általánosítás ilyen fokán a mesék és példázatok naiv egyszerűsége komplikált, modern életérzések, filozófiai-metafizikai vívódások kifejezésével egyesül. A hősök, gondolatok, érzelmek, amelyeknek a létezés sajátos változataként »a színpad és a mennyország területenkívülisége« jutott osztályrészül, elképzelt és stilizált mivoltukban, a reális téren-időn kívüliségükben is magukon hordják századunk szenvedéseinek, tapasztalatainak és hiányérzeteinek egyszerre nyomasztó és felrázó jegyeit.” (Csűrös Miklós; Magyar Hírlap, 1974. augusztus 10.)

*

„Pilinszky meséi és drámái nem érik el lírája egyöntetű nagyságát. De az ő színvonalán álló művészek minden lépése súlyos és mélyreható tanulsággal szolgál. Siker, félsiker, balsiker: egyként legmélyebb történelmi és életproblémáinkhoz vezet, s mindhárom ugyanúgy reprezentatív, ahol a mű sorsát nagyobb erők határozzák meg, mint a személyes tehetség.” (Radnóti Sándor; Kortárs, 1974/7.)

„Pilinszky verses meséiben királyok és királylányok ülnek magukba burkolózva, hiába pompa és gazdagság, nem derül ki fölöttük az ég. Didergő szélvészek és fagyok, ég-föld egybeszakadása, koromsötét nehezül országukra, kívülálló hatalmak – legtöbbször egy óriás, egy sárkány – hozzák a rettenetét. Már-már elveszne minden, amikor a mesék legkisebbike vagy legszegényebbike betoppan, és aranymadártól nyert varázstollával vagy tisztaságából és nincstelenségéből szőtt egy szál hitével ellenáll a borzalmaknak. Örökkön győzők és igazságra szomjazók menetelnek Pilinszky János két-két várost összekötő mesepallóján. Alattuk mindig a mélység – a kisemmizett sérelme és a jaj, ha nem sikerül rettenete –, s fölöttük a kék ég derült és sötét, könyörületre biztató és bűnből feloldozó csillagmagasával. Mintha a költő is együtt töprengene törékeny hőseivel: Jártatok már a világ partján? S miközben várja a feleletet, maga is elindul a sohasemvoltba. […] Világvégi árvalányokat hívogat egy madár meleg fészkébe, aranyalmák megszerzéséért és a királylány elnyeréséért indul hadba a gazdaházból megszökő Mihállyal. Ünnepli A nap születését és a virágok csodáját, akik »kék, sárga, hófehér nyelven beszéltek«, s elkalandozik Tükörországba, hogy a sápadt királylányt Tengerre vigye erős karjaiban, és ott meggyógyíttassa. A költő szava alapján elhisszük: a Cantata profana-tisztaságú erdő és szarvas, a számos csillag összefogásából ébredő nap, a tükörvilágból töltekező és az aranymadár tollával ékeskedő, mindig győztes embernyi Jóság örökkön él.” (Szakolczay Lajos; Magyar Hírlap, 1974. június 8.)