Művek

„Impozáns kiállítású kötet: ötvennégy fotó, melyek Schaár Erzsébet szobrait, portréit, kompozícióit örökítették meg, külön-külön, egymásban és egymás mellett, a műteremben és a szabadban; valamint tizennégy Pilinszky-vers. Schaár és Pilinszky: eleve izgalmasnak ígérkező produktív társítási kísérlet. Sőt, a két művész alkotói világának evidens megegyezései által igazolt társítás a puszta egymást-kiegészítésen túl a kreatív egymást-gazdagítás reális reményével is kecsegtet. Ezért több ez a kötet szobrokról készült fotók és versek puszta egymás mellé helyezésénél. A képzőművészet és a költészet formanyelvén megalkotott műveket nem individualitásuk, hanem szimbiózisuk szintjén kell megközelítenünk. Az egyedit – versben és szoborban – kizárólag az általános kontextusában, az együttes építőelemeként szemlélhetjük, csak így szólhatunk erről a konkrét kötetről. Noha mind Schaár szobrai, mind Pilinszky versei a művészek opusának legújabb darabjai, nem ismeretlenek. A szobrok kiállításokon és önálló kötetben, a versek (részben) újságok hasábjain már korábban nyilvánosság elé kerültek. Egymás által, egymást feltételezve/ kiegészítve új esztétikai híranyag-többlettel gazdagodnak.” (Túri Gábor; Új Symposion, 1975. augusztus)

„A Kráter, a költő összegyűjtött és új verseinek a gyűjteménye alkalmat ad arra, hogy abban a változatlanságban, amiről a hosszú hallgatást követő Szálkák első sora vallott: »Amiként kezdtem, végig az maradtam«, mégis felfedezzük a változást. Hiszen a Trapéz és korlát megjelenésétől több, mint harminc év telt el. S ha maga az ember nem változik is, ha éhsége és szomjúsága az abszolút szabadság és szeretet iránt nem csillapodik is, harminc év alatt sokféle változatát éli meg ennek az éhségnek, szomjúságnak. Kiváltképpen, ha költő, s képzelete akár versben, akár hallgatva, az egeket ostromolja, oda akar »hazatalálni«.” (Ács Margit; Magyar Nemzet, 1976. június 1.)

„A könyv, melyben érzékeléstanát kifejti, párbeszéd, mégpedig képzelt párbeszéd. Színtere Párizs, ahol néhány évvel ezelőtt tüdőgyulladásban feküdt, társalkodója pedig egy Párizsban föllépő néger színésznő, aki betegségében ápolta. Sheryl megjelenik, fölrázza a beteg párnáját, megitatja, ebédet készít neki, s közben beszélgetnek. A beszélgetések egyetlen témája a művészet. Nem az a fajta művészet, ami művészeti ágakhoz és műfajokhoz köthető s iskoláskönyvekben szerepel, hanem az igazi művészet, ami szemek pillantásában, mozdulatok rajzában és szavak anyagszerűségében ölt testet. Aminek része lehet egy messze-világító gyermekkori emlék, az auschwitzi múzeumban kiállított szemüveggyűjtemény, és egy párizsi kísérletező színház kicsit zavaros, de mégis megkapó előadása.” (Kenyeres Zoltán; Új Tükör, 1977. november 20.)

„A költő válogatásában jelent meg ez a gyűjtemény, amely az eddigi összegyűjtött versesköteteknél […] még szembetűnőbben, erőteljesebben igazolja azokat az összegző megállapításokat, amelyek Pilinszky nevét újból és újból, de más-más árnyalatokkal jelzik líránkban. A magány, az istenkereső hit, a fasizmus borzalmának emlékétől szenvedő ember, a kiszolgáltatottság, a »csönd« költője. Végül is Pilinszky minden verse az élet és a halál között közvetít, s ez egyetlen nagy témájaként is felfogható. Könnyed egyszerűsége, formai tisztasága, verseinek szikársága fokozza és végzetszerűvé teszi e kétségbeesést.

A válogatás a Pilinszky-líra sajátos együttese. Költészetének fejlődési korszakait (anélkül, hogy hajdani kötet-, cikluscím vagy évszám eligazítana) mindvégig érezzük: a szorongásoktól terhes, kétkedő költősorsot, a kezdetektől érvényesülő belső törvényeket és változásokat. Pilinszkyt hosszú évekig a zárkózottság, sőt a befelé fordulás jellemezte, majd a Szálkák (1972) c. kötet verseivel kitört ebből a titokzatos hallgatásból, s intim, személyes érzelmekről, élményekről is verselt. Ugyanakkor ez a kitárulkozás legtöbb versében maradandóan inkább formai változásokat hozott, és felfedezhetjük ennek az emberi nyíltságnak a határait, lezártságát is.” (B. Juhász Erzsébet = Könyvvilág, 1978. december)

*

„Pilinszky költészetének centrumához el lehet jutni a »misztikus létérzékelés és -értelmezés« felől is. Egy másik lehetőség: tudatosan vállalni a nem-tudást, zárójelbe tenni minden olyan elvileg megszerezhető kiegészítő ismeretanyagot, ami a »szövegek« határain túl fekszik. Maradnak a hátterükről leválasztott művek, meg a velük szembekerülő olvasó, kortársunk, az »Auschwitz botránya« utáni évtizedek embere.” (Könczöl Csaba; Magyar Nemzet, 1979. szeptember 2.)