Művek

„A vers annak ellenére állja az időt, hogy sok minden kicsúszott mögüle. A fiatalabbak tudatából hiányzik hozzá az Evangélium ismerete. S idegzetéből a negyvenes–ötvenes évek komor történelmi valósága: a lágerek képe s a lágerek népének szenvedése – ami a mai ötvenévesek nemzedéke és az idősebbek számára oly magától értetődővé teszi az Apokrif minden ízületét. Egyáltalán: tudja-e mindenki, hogy mit is jelent ez a szó »apokrif«? Ez a görög szó mindenfajta végítélet, utolsó ítélet leírását jelenti; történetileg pedig – a tridenti zsinat óta – mindazokra az iratokra vonatkozik, amelyek a kanonizált bibliaszövegek mellett héber, arab, görög, latin nyelven keletkeztek, s ahogy Luther vagy Károli Gáspár mondta: »A szentírással nem egyenértékű, de hasznos és olvasásra méltó« íratok. S jelent végül »titkos« vagy »rejtett írást« is. Nos, nyilvánvaló, hogy Pilinszky Apokrifje is valamifajta végítéletet, »apokalipszist« mond el, ami pedig mindig a jövőről szóló kinyilatkoztatás. De ez az eljövendő végítélet mindig a megélt múlt és jelen szükségszerű következménye. A Pilinszky-vers apokalipszis-leírásának tehát a Biblia mellett van egy történeti fészke is: a történelmi közelmúlt és a személyesen megélt idő, az ember 20. századi bűnbe esése. Vagy a vallás nyelvén kifejezve: az Istenhez – de nyugodtan kiegészíthetjük: az emberhez Isten szándékai szerint – méltó létezés eszményéhez képest halálos bűnökkel fertőzött történelem és emberi egzisztencia.” (Domokos Mátyás; Jelenkor, 1981. április)

„Ez a kötet Pilinszky János irodalmi hagyatékának egy kevésbé ismert és alig számon tartott területére irányítja az olvasó figyelmét. A költő Pilinszky mellett ismernünk kell a prózaírót is! S ha a Rekviem című filmforgatókönyv, a Végkifejletben megjelent talányos drámák, a Sheryl Suttonnal folytatott beszélgetések kezünk ügyében vannak, oda kívánkoznak a költő cikkei is, amelyekről már 1968-ban mint »kis remekművekről« beszélt Gyurkovics Tibor, pedig akkor még csak kialakulóban volt a sajátos publicisztikai műfaj, amely aztán olyan szokatlan őszinteségi fokra fejlődött a költő-publicista utolsó éveiben. E kötet lapjain egy költői figyelem történetét követhetjük végig, s olvasásuk során közelebb jutunk Pilinszky költői műveihez is.

De ezeket a cikkeket nemcsak a költemények jobb megközelítése, teljesebb megértése kedvéért érdemes tanulmányozni. Önmagukért is meg lehet szeretni őket. Együttesükből valami – szinte pascali – mű kerekedik ki, lenyűgöző alázattal és mégis öntörvényű biztonsággal. Itt is megtörtént az az evangéliumi csoda, amelyről költői nyelvével kapcsolatban szeretett beszélni Pilinszky: »A művészetben a süketek hallanak, a vakok látnak, a bénák járnak, minden fogyatékosság teremtő és magasrendű erővé válhat«. Itt a kezdetben kedvetlenül vállalt feladat változott meg, s a költő keze közt, aki sem lírikus mivoltát, sem vállalt szolgálatát nem tudta megtagadni, megszületett valami olyasmi, ami irodalmunknak maradandó kincse lesz, élő olvasmány akkor is, amikor már semmi sem marad azokból az újságlapokból, amelyeken ezek a rövid meditációk először megjelentek.” (Részlet a kötet fülszövegéből)

„Pilinszky Jánossal készült beszélgetések könyvét jelentette meg a Magvető, szinte párdarabjaként a Szög és olajnak. Török Endre végezte a válogatás és szerkesztés minden részletre kiterjedő munkáját. Azt mutatja föl, ami – aki – a költőben a legfontosabb: saját szavával az univerzum polgárát. Azt, aki »a világ peremére szorult dolgokat és lényeket a világ szívébe hozza«. S a dolgoknak megnő a fontosságuk ebben a kötetben. Pilinszky cigarettája a belső borító két fényképén is parázslik, mint valami »örökégő«...” (Tarján Tamás; Népszabadság, 1983. november 15.)

*

„Egy revelatív XX. századi személyiség egzakt pontosságú vallomásai ezek a darabok. Nem Pilinszkyt, az írót segítenek megérteni (noha az életrajzi filológia számára is vannak bennük – szép számmal – »használható« adatok), önnön létezésünk, s magának a Létnek a megértéséhez segítenek hozzá. Reisinger János utószava méltó a szellemnek ahhoz a tiszta inkarnációjához, ami megfogalmazódott ebben a beszélgetéssorozatban, s az egész Pilinszky -életműben.” (Alexa Károly; Hungarológiai Értesítő, 1985/3–4.)