Művek

„Pilinszky János nem volt könnyű beszélgetőtárs. Rögtön a szellemnek olyan magaslatára emelkedett, ahová nehéz volt őt követni, hiszen ritka volt a levegő, s aki kísérte, csak kapkodta, a költő azonban itt érezte magát otthonosan, itt nyíltak meg számára az életnek azok a rejtett titkai, amelyet mi, földi halandók, nehezebben láthatunk meg.

A beszélgetések során egy egészen kivételesen szilárd személyiség nyilatkozik meg. Olyan valaki, aki sokszorosan megtapasztalta olvasmányaiban is, személyes sorsában is a lét drámáját. Ez azonban nem reménytelenné tette, hanem megtanította az alázat művészetére. Ezt az alázatot érdemes tőle megtanulni, s emellett azt, hogy hiába jönnek különféle szellemi divatáramlatok, hiába váltja egyik kor a másikat, hiába jön el olyan időszak, amikor minden régi érték egyszeriben kérdésessé válik, akkor is nyugalmasan, bölcsen azt állíthatjuk, hogy értékeinket szilárdan kell megőrizni, mert van olyan értékrend, amelyhez legnagyobb hányattatásaink közben is igazíthatjuk életünket. 

Megszenvedett, kiharcolt, kiküzdött hit volt az övé. S éppen az a csodálatos, hogy ebben a hitküzdelemben győzelmet tudott venni önnön gyengeségei fölött is. Pilinszky olykor kétségtelenül nagyon eredetien értelmezte a hit, a bizalom, a szeretet témakörét. De azzal is példát mutatott, hogy értelmezte, hiszen ha mindig csak a közhelyek szintjén élünk, közelébe sem juthatunk annak a fennsíknak, ahová ő érkezett fel élete során.” (Rónay László [s. g.]; Új Ember, 1994. június 19.)

„Pilinszky fordítói tevékenységével csak az életmű lezárulása után kezdett megismerkedni az olvasóközönség. Az alkalmi jellegű, felkérésre készült lírai darabok javarésze az Összegyűjtött versek (Szépirodalmi, Bp., 1987., ill. Századvég, Bp., 1992) végén; néhány töredék és két kéziratban maradt Weil-tanulmány pedig az Ami személyes, és ami szent (Vigilia, Bp., 1982.) c. gyűjteményben kapott helyet.

A fordítások többsége megkésve, a hagyatékból került elő; közülük Weil La pesanteur et la grâce c. kötetének darabjai (illetve annak fordítási előzménye) most jelenik meg először.” (Részlet Hafner Zoltán utószavából)

„Pilinszky János életműsorozatának legutóbbi kötete […] napló volta ellenére sem személyesebb vallomások foglalata, mint a költő teljes életműve. Nem is klasszikus napló ez a könyv, mert egy-két tudatosan dátumolt vagy címzett feljegyzés kivételével a naplóvezetési szándék sem fedezhető fel. Ez a kötet »csak« gyűjtemény, melyet az utókor állított össze. Inkább a költő által elfeledett, nem számon tartott, mint eltitkolt írások. Igaz, nagy remekművekkel együtt születő, őket tápláló gondolatok. Pletyka szintjén nem is lehet közelíteni hozzájuk. Gyökeresen nem változtatja meg kialakult képünket a költőről. Inkább műalkotásainak őszinteségét igazolják az autográf iratok, rajzok: a költő versei, tanulmányai, regényei mind-mind ebbe a valóságos kötőanyagba ágyazódnak. A születésbe pillantunk be. A naplók-töredékek, mint egy kis lámpás a kezünkben ide-oda veti fényét, s több fénysáv által is megvilágítva föltárul egy-egy összefüggő terület Pilinszky János életében és művészetében. […]

Miképpen Pilinszky minden egyes gyűjteményes kötete olvasható (olvasandó is) regényként, úgy [a] nap mint nap születő írásművek mellett még fennmaradó sorok, jegyzetek, tervek, számvetések, vagy akár próbálkozások sorozata ténylegesen naplót alkot. Naplót, mert a világban íróként egzisztáló költő mindennapjainak hordaléka gyűlt össze benne. S a sodródó idő sok morzsalékot, kavicsot, gyöngyöt, gyémántot emelt partra. Különbözö keletkezésű anyagok, de tiszta minőségű mind – érintetlenül kerülnek elő valóságos gondolatok forrongó kráteréből. Korábbi tapasztalataink most is igazolódnak: szinte minden sor intenzív igazságokat tartalmaz. Pilinszky most is kommunikál velünk.” (Tallós Péter; Vigilia, 1996. április)

„Pilinszky témáinak és kulcsszavainak mutatóját Jelenits István közli A mélypont ünnepélye című gyűjtemény (Szépirodalmi, 1984) függelékeként. E mutatóban nem szerepel se a fotográfia, se a fénykép, se a fényképezés, de furcsa módon még a kép fogalma sem. Ha valakinek, akkor Jelenitsnek igazán hihetünk, hogy ezek a szavak tényleg nem tartoznak a költő által használt legfontosabb fogalmak közé. Habár teljesen nyilvánvaló, hogy a kép vagy inkább a képiség nagyon fontos szerepet játszott a költészetében. A látszólagos ellentmondásnak talán az lehet az oka, hogy Pilinszky nem annyira képekkel vagy fényképekkel foglalkozott, hanem a képek univerzumával. Nem szemlélője volt, hanem bele tudott lépni, mi több, két lábbal benne állt.

A Pilinszky fényképei című album meglepetés és ajándék mindazoknak, akik ismerik és szeretik költészetét, hiszen az album szerkesztői a költő negyvenegy saját felvételét adják közre. Legyen e kötet bármilyen, önmagában szenzációnak számít, hogy Pilinszky fényképezett. Bizonyára volt, aki tudta, mégsem volt köztudott. Hafner Zoltán azt írja utószavában, hogy a hagyatékban több száz felvételt találtak, s ha jól értem az utószóhoz csatolt képjegyzék utalásait, akkor ez közel hatszázötven képet vagy negatívot jelenthet.” (Nádas Péter; Kritika, 1996. június)